.

.

2016. május 6., péntek

Eltelt egy év...My first year in Brazil...

Kicsit gondolkoztam, hogy írjak-e posztot arról, hogyan is érzem magam most, immáron egy éve Brazíliaban, mert tulajdonképpen folyamatosan arról írok, hogy milyen itt. De aztán úgy döntöttem, hogy mégiscsak beszámolok az elmúlt egy év benyomásairól, és hogy mennyire változtak az érzéseim, a hangulatom, mennyire került el (vagy éppenséggel nem) a kultúrális sokk az elmúlt egy évben.

Most különösen ilyen elmélkedős hangulatban vagyok, mert a héten jött egy hidegfront, leesett a hőmérséklet, és éppen, hogy csak 20 fok van. Ez a  "tisztára mint London"  időjárás pedig kicsit előhozta az emlékeket  az egy évvel ezelőtti költözésről, a várakozásról, az utolsó napokat a munkahelyemen, az utolso színhazlátogatást, az utolsó vidámparkozást Caioval, a találkozást Mártiékkal, az integetést a vonat után, amivel anya es Anett mentek ki a reptérre a Budapest felé tartó géphez, az utolsó estét a majdnem üres lakásban, és vegül, másnap, az utolsó utat a taxiban, ahogy néztem hogyan távolodik a Kennington park és azon gondolkoztam vajon fogom-e - és ha igen, mikor - látni még ezt a helyet valaha.

Mert nyilván, Brazíliából már nem London lesz az első számú látogatási pont, hanem Magyarország, valamint turistáskodni sem vágynék már oda, hanem inkább az összes többi olyan országba, vagy városba, amit még ezidáig nem volt szerencsém meglátogatni.

A kezdetek 

Bevallom őszintén, amikor leszállt a gépünk Sao Paulo-ban, kicsit vártam valamiféle katarzist, valami olyan érzést, hogy na, most valami nagy kaland részese vagyok megint, de ez az érzés valahogy elmaradt. Csak leszálltunk, és kész. Örültem, hogy megérkeztünk, de sokban nem különbözött attól, mint amikor csak látogatóba érkeztünk azelőtt két évvel.
Na jó, mondjuk a kávé az isteni volt, az első kávézónál ahol megálltunk egy húzásra le tudtam dönteni egy pingado-t, így hívják a kis 2 decis pohárban adott tejeskávét. 


pingado vajas pirítóssal

Aztán megérkeztünk, és a neheze tulajdonképpen csak akkor kezdődött el. Eclezio új munkahelye, Caio iskolája, albérletvadászat, az albérletbe bútorok, hivatalos ügyek, és mindez úgy, hogy az ilyenfajta ügyintézésben én csak vajmi keveset tudtam részt venni a kevés portugál tudásom miatt. Ecleziora, szegényre, maradt minden, ő próbált meg elintézni mindent amire a kis szabadidejéből jutott.

Eljutni A-ból B-be sem volt egyszerű, autóhoz voltunk (vagyunk) kötve, a tömegközlekedés itt felejtős, és persze képben kellett lenni a közbiztonsággal kapcsolatban is. Hogy mire kell figyelni az utcán, mit szabad magunknál hordani, és mit nem, ki tűnik gyanúsnak és ki nem, hogyan kell reagálni, ha esetleg olyan helyzetbe kerül az ember (a legjobb sehogy sem reagálni amúgy, csak odaadni mindent és kész).

Ez a rengeteg új "szabály", az önállótlanság és a napi harc a kommunikációval kezdetben teljesen elvonta a figyelmem a szép dolgokról, a tájról, a tengerpartról, attól, hogy itt érezzem magam és ráhangolódjak az emberekre és a környezetre.
A közbiztonsággal kapcsolatos dolgok ráadásul még paranoiássá is tettek kissé, és jobb félni mint megijedni jelszó alatt egy időben nem akartam egyedül elmenni sehová. Szerencsére ezen már túl vagyok, és a közbiztonság sem olyan rossz, mint kezdetben hittem.

Az elején sokszor hasonlítgattam az itteni környezetet a londonival és sajnáltam, hogy az utcák nem olyan szépek és ápoltak, a járdák elhanyagoltak, a növényzet sincs olyan szépen karban tartva, az infrastruktúra szegényes. Ilyenkor kicsit hiányzott is London, folyton a City képei ugrottak be és amikor egyszer Sao Paulo-ban metróztunk, alig vártam, hogy leszálljunk végre, úgy undorodtam még a látványától is, annyira csúnya és egyszerű volt mind az állomás, mind a metró.

A változás

Aztán lassan ez is elmúlt. Kezdtem meglátni az itteni szépségét a tájnak, a tengerpartot övező, hatalmas pálmákkal borított hegyeket, a természet bujaságát, a koloniális épületek sugallta történelmet, Brazília történelmét, a portugálok által hátrahagyott európai örökséget. Elkezdtem magam még európaibbnak érezni, sokkal jobban, mint ahogy valaha is éreztem magam Londonban. 

Meghallottam a madarakat. Amelyek nem csak károgtak, hanem énekeltek, csiviteltek, rikoltoztak, megtöltötték hanggal a reggelek álmos csöndjét. Milyen régen hallottam ennyi madarcsiripelést! Utoljára csak Magyarországon, mert Londonban csak a varjak károgtak, mintha folyton valami örökös, depresszív, kihalt téli erdőt mutató természetfilmet nézne az ember. Rajtuk kívül pedig csak a galambok burukkoltak és mindig jól összepiszkították az erkélyünket úgy, hogy egy idő után már takarítani sem volt kedve az embernek, nemhogy használni.

Az egyik, és mindmáig pozitív dolog viszont az időjárás volt, a hűvös, szeles londoni nyarak után megrészegített a napfény és a meleg, folyton a napon voltam, mint valami ottfelejtett hüllő, és töltöttem fel a sejtjeimet meleggel és napfénnyel. Az elején amúgy kíváncsiak voltunk, hogy vajon majd hogyan bírjuk a nyári hőséget, de eltelt a nyár, és végül nem vettünk még légkondit sem, elég volt a ventillátor éjszakára is.

Emberi kapcsolatok 

Amikor megérkeztünk (vagyis még jóval előtte), hogy egy kicsit kompenzáljam a kommunikáció miatt nehézkesen induló itteni kapcsolatépítést, próbáltam itt élő magyarokkal felvenni a kapcsolatot, barátkozni, beszélgetni, kicsit belelátni, hogy ők hogyan látják Brazíliát, esetleg megosztanak olyan, a brazilokra jellemző dolgokat, amelyet amúgy én is megtapasztaltam volna, csak talán sokkal később. Írtam olyanoknak, akik már évek óta itt élnek, és olyanoknak is akik csak akkor érkeztek. Regisztráltam több magyar vonatkozású Facebook oldalra is.  Viszont a tapasztalatom az volt, hogy akármennyire internet és online világ, ha az ember nem tud személyesen találkozókra elmenni, akkor nagyon kicsi az esélye annak, hogy írásban egy jó kapcsolat kialakuljon. (Azért kivétel is akad, kár, hogy ritka, de milyen jó, szevasz Gabuschka!!). 
Legalábbis én úgy éreztem, hogy anélkül, hogy tolakodó lennék és ráerőltetném magam a másikra, az írásos beszélgetés gyorsan elhalt, arra pedig nem volt lehetőség, hogy például Sao Pauloba csütörtök este felugorjak egy sörre.
De nemcsak itt élő magyarokkal, hanem magyar származású brazilokkal is próbáltam barátkozni, mert nagy meglepetésemre kettő ilyen családot is felfedeztem a házunkban. Ők is nagyon kedvesek voltak, beszélgettem velük, de csak portugálul tudtunk valamit nyekeregni, mert hiába a magyar gyökerek, ez a generáció már nem ismert, csak néhány szót. Az első beszélgetéskor mindenki nagyon lelkes volt, én meg azt hittem hallani akarnak majd többet is Magyarországról, vagy a kultúráról, de a kezdeti lelkesedés ott abba is maradt, nem láttam többet ezeket az embereket. 

Bevallom egyébként, hogy egy kicsit csalódott is voltam, mert azt hittem Brazíliában nyitottabbak az emberek, valahogy a környezet, a meleg és a mosoly ezt az érzetet keltik. Lehet, hogy ez így is van, és csak nekem nem volt szerencsém, mindenesetre volt egy időszak tavaly, amikor különösen magányosnak éreztem magam és akkor úgy döntöttem felesleges ezt a magyar vonalat erőltetni, töröltem magam a Facebook csoportokból, és inkább az itteni dolgokkal és emberekkel kezdtem foglalkozni.

Angoltanítás  

Ebben nagy segítségemre volt, hogy elkezdtem privát angol órákat adni, itt a házban. Főleg olyanoknak adok órákat, akik már beszélik a nyelvet, de nincs lehetőségük azt rendszeresen gyakorolni és használni, de nem akarnak kiesni a nyelvből és elfelejteni a szavakat.
Továbbá a kiejtés miatt bátortalanok és a folyékony beszédet jönnek gyakorolni. A kiejtés talán az, ami a legnagyobb kihívás ezeknél a tanítványoknál, mert annak ellenére, hogy én sem vagyok született angol, az én akcentusom és kejtésem még mindig fölötte áll a rosszul berögzült brazilos kiejtésnek, és egyáltalán nem könnyű azt néha helyretenni.
A brazilok például a "d"-t "dzs"-nek, a "t"-t "cs"-nek, az "r"-t "h"-nak ejtik, valamint a mássalhangzóra végződő (ejtődő) szavak (m, n, p, d) után odacsapnak egy magánhangzót is (általában "i"-t).

Ez a beszédben pedig így néz ki:

Did you have a good time? = Dzsidzs ju hev a gudzsi tájmi?
In the morning = In dö moningi
Strange love = Sztrénzsi lávi (ezt a rádióban hallottam)
City = szicsi
Food = fudzsi
Robert = Hobert
Rain = hein
a lot = a lotci

Amikor a fönti kiejtéssel valaki így végigmond egy hosszabb mondatot, akkor az még az én multikultúrális, ezer akcentuson edzett fülemnek is sok, és nem mindig értem. Persze nem mindenki beszél így, ez attól függ, hogy az illető mikor kezdett angolt tanulni, hol tanult, és mennyire van érzéke a nyelvhez. Több tanítványomnak nagyon is jó a kiejtése, velük jó sokat lehet dumcsizni anélkül, hogy folyton javítgatnom kellene.

Az, hogy külföldiként adok órákat néha előny, néha hátrány. Van, aki teljesen izgalomba jön attól, hogy egy külföldivel beszélhet, hogy mindenképpen rá van kényszerítve arra, hogy kifejezze magát angolul, és van, aki pont ettől esik pánikba, és nem jön. Amin különben meglepődtem, azok a gyerekek, mert hiába hirdettünk itt a házban tanfolyamot gyerekeknek, kifejezetten beszélgetős, éneklős, játszva tanulós kurzusokat, egyetlenegy szülő sem jelentkezett, holott úton útfélen arról beszél mindenki, hogy mennyire fontos az angol, mennyire lecsökken az esélye annak, hogy igazán jól boldoguljon valaki használható angol nyelvtudás nélkül, és milyen fontos lenne már gyerekkorban megalapozni a jó és stabil nyelvtudást. Tömve van a város hirdetésekkel és a tendencia itt is az: az emberek éveket és sok-sok pénzt ölnek bele különböző tanfolyamokba, hogy a végén még bemutatkozni se tudjanak, vagy ha igen, nem mernek megszólalni a kiejtésük miatt.

Nekem egyelőre még csak a tanítványaimmal sikerült felebaráti, jó ismerősi kapcsolatot kialakítanom, a saját, portugál nyelvvel való küzdelmemről már írtam párszor, arra itt most nem térek ki. Rajta vagyok az úton ezzel kapcsolatban is, de még messze a magabiztos, folyékony beszéd, bár napról napra érzem, ahogy engedek fel és egyre többet és többet értek.

Itt vagyok

Az országgal kapcsolatos érzéseim abszolút pozitívak. Úgy általában véve szeretem az itteni embereket, végtelenül kedvesek, mosolygósak, nyitottak és barátkozósak. Egy év távlatából úgy gondolom, hogy megérte kiköltözni, és felfedezni a világ másik oldalát, egy másik földrészt, annak természeti szépségeit, egy másik kultúrát, ami sok ponton azért nem is különbözik annyira az európaitól. 

Most úgy érzem, hogy ismét jó helyen vagyok, megtaláltam a belső békémet, élvezem a minden napokat és készen állok újabb kihívásokra (talán a munka területén).

Megérkeztem.

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

When I started to write this post, I was thinking: whether or not I want to write about my feelings about Brazil because basically I write about it all the time. Then I thought, why not to write a short summary about my current state, my initial impression and how I saw this country and people in the past one year.

Nowadays I was especially in this sort of "thinking mood" as this week the temperature dropped to 20-22 degrees and it reminded me of the last days in London: my last week in the office, the last meetings with friends, the last theatre play I watched in the Soho, the last fun park visit with Caio in the Kennington park, waiting for the train to say hello to my mum and Anett who returned back to Hungary, the last night in the empty flat, and finally, the last ride to the airport watching the Kennington park`s silhouette how it was fading away slowly.

On the way to the airport, I was thinking in the taxi whether (and if so, when) I would see this place again because obviously London won`t have the priority anymore when we visit Europe but Hungary. And other places we haven`t visited yet, so London has to wait for a while to be seen again.

The beginning

I will be honest: when we arrived to Brazil I was expecting some kind of euphoria, something wooow feeling, that now here we go, finally arrived, let`s enjoy the beginning of our new adventure!  

But, contrarily, what I was feeling was nothing special. Just landed and that`s all. I was happy as usual but far from that over the moon feeling I expected. Okay the first coffee was amazing, here the latte is called "pingada" which is usually served with buttered toast. 


pingada with buttered toast bread

Then we arrived and difficulties soon just started. Eclezio started at his new job two weeks after we arrived so we didn`t have much time to enjoy our "holiday". We had to start looking for an apartment, find a school nearby for Caio, arrange my documents, find furniture to the flat etc...Because of my poor Portuguese all of these things had to be sorted out by Eclezio and he had very little spare time to do everything by his own.

I wanted to do more things but I just couldn`t because of the language. It made me really depressed after a while, I felt totally useless and lost all of my confidence. It was an everyday fight with myself to face with people, to start any kind of communication so at some point I even didn`t want to leave the safety of our flat.
I often asked myself: Why am I like that? What happened to me? Why do I refuse to be more open, why don`t I enjoy the challenges I put myself into? I didn`t find the answer for long time and  I felt I was not myself at all, and also, that I didn`t have energy to change that.

I had to learn about public safety too. What I have to pay attention to, who is suspicious on the street and who is not, what are the signs that better to avoid, what I should keep in my pocket and what is better to leave at home. 
These many new rules made me a little bit of paranoid and I didn`t want to go out alone at all. Fortunately it is getting better by now and I learnt that public safety is not so bad as I thought at the beginning.

In the beginning I tend to compare the English environment with the one here and I was sorry for the lack of infrastructure, lack of organization, that the streets are not so well maintained, houses are not so beautiful and once when we were travelling on the metro in Sao Paulo I was looking forward to leave as it was so old, so ugly and so poor. 
I often pictured the streets of the City of London, I missed the streets and office environment and my confident, professional myself. 

The change

Then I got over all of these. After a few months I started to see the beauty of Santos. The wonderful tropical environment, not only the ocean but the surrounded hills and mountains, the historical and colonial buildings, the Portuguese (and European) heritage. I felt more European as I ever felt in UK before.   

A started to hear the birds and the sound of nature. Birds were chirping, twittering, singing and squawking thereby filling in the mornings with life.

The sunshine was amazing, after so many years of cold, cloudy and windy summer now it was really warm, that real warm how spring should be and that real hot that summer is supposed to be. I didn`t mind humidity and sun burn on my skin I just wanted to get from sunshine as much as possible.

Human relationships

In order to compensate a bit that due to language difficulties it will take time to make friendships in Brazil, at the beginning I started to contact with Hungarians who moved to Brazil recently or long time ago. I also joined Hungarian related groups on Facebook. I hoped that I would manage to find people who would become friends later and hear more about the country, people, everyday life etc...
Well, after a while I had to accept that despite of the internet and the on-line world we all live in, if you don`t have the chance to see people in person frequently, the possibility to establish a good friendship via emails or messages is much less.
Without being too intrusive and a press on people I learnt that after few messages the conversation stopped but I was not in a position to pop up to Sao Paulo on a Thursday evening to have a beer with the others.

I also discovered some Hungarian-born neighbours in our building and started a chat hoping that they would be interested either in the country or the culture, cuisine (or me) etc... but after few polite small talk at the swimming pool those people vanished and didn`t show interest anymore.

I was a bit disappointed and at some point I felt really lonely so decided to delete myself from Hungarian related Facebook groups and started to focus on local things and people.

Teaching English

In this new goal, teaching English became a great opportunity to see more people, understand them more, see what they like and what they don`t, what their opinion is about the country, politics, travelling, everything.

My students are mainly those who already speak in English but they don`t have chance to practice it on a daily basis and they don`t want to forget words and phrases.
In addition, they want to practice pronunciation too because despite I am a foreigner with foreign accent but certain Brazilian pronunciation makes them totally understandable even for my multicultural, accent used ears. 
Due to the nature of their language, Brazilians pronounce "d" as "dzs", "t" as "ts", "r" as "h" and end all of the words ending with sound "m", "n", "p", "d" with "i".
Now in speaking it sounds like this:

Did you have a good time? = Dzsidzs you hev a gudzsi taimi?
In the morning = In dzsi moningi
Strange love = Streindzsi lavi (I heard it on the radio)
City = sitsi
Food = fudzsi
Robert = Hobert
Rain = hein
a lot = a lotsi

Of course, not everybody`s pronunciation is like that, it depends on where the person studied, when she or he started to study and how good the person`s sense of language. But the most common mistakes are like above and sometimes it is pretty much difficult to correct them in an adult`s case.

Being a teacher as foreigner in Brazil sometimes makes advantage and disadvantage. Some people really get excited when they hear that I don`t speak much Portuguese and the communication has to be only and exclusively in English. While some people get scared because of it and doesn't` want even to try it because they are too shy and/or ashamed by their pronunciation.

But my biggest surprise were the children, I mean the lack of children applicants. For our advertisement in the house not a single parent applied to keep their kids practising in English although you can hear everywhere how English is important to get along well, how important it is to establish a good language knowledge for future job opportunities and how many opportunities you could actually lose if you don`t speak in English.  
Even so, the tendency is like this: people spend a lot of time and money at different language courses either by the end to have difficulties to introduce themselves or don`t dare to speak because of the pronunciation. 

My relationship with local people people started through English teaching and as soon as my Portuguese will be enough developed I will make more friendships as well but now I think it`s enough good for a start.

Here I am

And my current feelings? I feel fantastic. If I look back to the  past one year I haven`t regret for a moment to move here. I like people, I like the country, I like my current work with the students. 

I am happy that I have chance to see the other side of the world, a different continent, a different country. That I can live on a land which is so far distance from Europe but at the same time it is so close too.

I think, I have arrived.

2 megjegyzés:

  1. Kis irigységgel olvastam a bejegyzésed:D Pontosan két nappal utánad érkeztem Brazíliába, férjuram végett és angolt tanítok. Szóval adódnak némi egyezőségek. Az én egyéves összefoglalóm viszont még mindig a bántott/dühös kultúrsokk jegyében született. A rohadtélet, hogy itt semmi nem működik hahaha

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:-) Jaj...és miért? Te is írsz blogot? Merre laktok? (Jó sok kérdésem van, de nagyon kíváncsi vagyok a te történetedre is:-) Nekem az angoltanítás még új, de egyelőre élvezem! Ha gondolod, az e-mailemre is írhatsz! :-)(ceciliahordos@hotmail.com)

      Törlés