.

.

2017. április 10., hétfő

A Trópusi lány blogról

Kedves Olvasóim!

Ezúton szeretném bemutatni nektek a Hello from Santos oldal társblogját, a Trópusi lány nevű blogot. Ebben a blogban a saját őszinte örömködéseim, morgolódásaim és elmélkedéseim kapnak helyet, olyan nőcis kis írások, amelyeket egy kávé elfogyasztásnyi idő alatt el lehet olvasni. 
A Hello from Santos blog ezután párhuzamosan fog futni a Trópusi lánnyal, de míg az előbbi inkább Brazíliáról az országról, az itteni szokásokról és kirándulásokról szól, addig a Trópusi lányt saját magamról, és a kis zizegő gondolataimról (néha agymenésemről) írom.

Kellemes olvasást kívánok neketek ezután - mindkét bloghoz.

http://tropusilany.blogspot.com.br/

Bemutatkozó írás a Trópusi lány blogból:

"Évek óta vezetek blogot, az írás mindig is hozzátartozott az úgynevezett lelki békémhez. Már tizenévesen is, ha valami nem tetszett - kiírtam magamból. Ha valaki felbosszantott - kiírtam magamból a mérgemet. De akkor is szerettem írni ha éppen szerelmes voltam két méterrel a felhők fölött, vagy éppen csalódott, és nem volt kedvem látni senkit.
Vagy ha bánat ért otthon, és úgy éreztem nincs aki meghallgasson, megértsen -  hát írtam.

Az eddigi blogjaimat - melyek közül egy a szélesebb publikumhoz is eljutott - mérsékelt vélemény-nyilvánítással írtam főleg utazásokról, az életem főbb történéseiről, megfigyelésekről, tényekről. Mindezek mellett rendszeresen levelezek a családommal és a barátaimmal is, és ezekben az online párbeszédekben engedem szabadjára a véleményemet a világ dolgairól, emberekről, az ő viselkedésükről és magáról az életről. Amiről az ember egy kávé (vagy sör mellett) eldiskurál manapság.

Viszont az utóbbi időben egyre többször éreztem úgy, hogy a saját kis napi "morgolódásaim", gondolataim, örömködéseim és elmélkedéseim bennragadnak és szükségem lenne egy olyan felületre, ami kifejezetten a napi történésekre épül, amit akkor és ott, azonnal le lehet írni, ki lehet fújni a gőzt, le lehet vezetni a feszkót vagy becaipirinházva, nevetgélve lehet álmodozni erről-arról.

Így született meg a Trópusi lány blog, és utalva a blog nevére, Dél-Amerikából írok nektek, Kedves Olvasóknak, akik, reményeim szerint aktív résztvevői és kommentelői lesztek e blognak. Lesz itt szó mindenről: munkáról, barátkozásról, gyereknevelésről, körömfestésről, bevállt receptekről és magánéletről, divatról, helyi szokásokról, és mindenről, ami egy napon/héten/hónapon/éven keresztül az ember lányával előfordulhat.

Tartsatok hát velem, isten hozott titeket Dél-Amerikában!

Trópusi lány"

2017. február 23., csütörtök

Karnevál a Passarela do Samba-n

Hetek óta bújom az újságokat, böngészem az internetet a pontos dátumok után. Amit tavaly sikerült jól elbénáskodnom (nem tudtam mikor lesz a felvonulás és, hogy hol lehet rá jegyeket kapni) az az idén nem fordulhat elő. A karnevál hetére pontos információm van mindenről. A parádéról, a jegyekről, és az utcai felvonulásokról (blocos) is.

Elsőként, az értékesítés első napján vesszük meg a jegyünket a jelmezes parádéra. Santos kisváros ugyan, de sosem lehet tudni, talán éppen most akar mindenki lejönni Sao Paulo-ból, és gyönyörködni az itteni iskolák varázslatos jelmezeiben és a szambatáncosnők csípő- (vagyis inkább fenék) mozgásában. 
Habár sajnos úgy tűnik, hogy aggodalomra semmi ok. Alig találok embert ugyanis, aki lelkesedne a karneváli időszakért, olyannal pedig nem is beszéltem, aki a felvonuásra is menne. Furcsa ez a közöny. Ami itt a braziloknak teljesen természetes, annyira, hogy sokakat nem is érdekel, az egy külföldinek hihetetlen élmény, maga a csodaország. Az egész felvonulás, a jelmezek, a táncosok, hogy mennyi munkát fektetnek bele a jól felépített koreográfiába, a hihetetlen energia és lelkesedés!
Szerencsére azonban, az én lelkesedésemben szívesen részt vesznek mások is, és annak ellenére, hogy a karnevált nem kedvelik, azért kaptam pár virágfüzért és egy maszkot is az egyik ismerősömtől.

A jelmezes felvonulás három estén át tart. Este hétkor nyílnak a kapuk a Passarela do Samba-n, de az igazi móka csak 10 óra után indul. Akkor érkezik meg a király (Rei Momo), a királynő (Rainha do carnaval) és a hercegnő, hogy megnyissák az idei felvonulást, később pedig majd egyenként üdvözlik a szambaiskolák vezetőit, a Carnavalesco-kat is.
Rei Momo alakja egyébként a görög mitológiából ered. A szarkazmus és a delírium istene aki harangsapkát visel, egyik kezében egy maszkot, a másikban pedig egy babát tart, ezekkel gúnyolódva a többi istenségen. 

Amíg kezdődik a show, addig lehet bámészkodni, sörözni, coxinha-t vagy churrasquinho-t (pálcikára húzott grillezett húst) enni. A hangszórókból üvölt a szamba, a konferanszié negyedóránként ismerteti az esti műsort, egyenként bemutatva az iskolákat. Hat iskola fog felvonulni, ebből kettő nem annyira népszerű még, ők a bevezetők, a másik négy viszont a Special Group-hoz tartozik, várható tehát, hogy az ő jelmezeik pompásabbak lesznek a belépő csoportokénál.
Sokan a Special Group előadásaira érkeznek csak, tehát éjfél előtt még messze nincsen tele a lelátó, de nem is baj. Egy rioi karnevál biztosan sokkal fantasztikusabb és nagyobb volumenű, de itt lehetőségem van karnyújtásnyira állni a felvonulóktól, közelről megnézni a sminkeket, a csillámpúdert és a csillogást a táncosnők arcán, integetni nekik, hogy aztán kifejezetten az én kamerámnak pózoljanak. 

Fél tízkor begördül a busz, megérkezik a zsűri. Két ponton helyezkednek el, és pontozni fogják a kosztümöket, a fantáziát, a tánctudást, az összhangot, a kocsidíszítést, a dobosokat és a ritmust. 
Amíg várakozunk legurul pár doboz Skol, ettől is, meg a fülbemászó szamba zenétől is, páran táncraperdülnek, de akik a helyükön maradnak azoknak is nagyon jó a hangulata.
Lassan érkezik az első csoport, a konferanszié is egyre izgatottabb és egyre hangosabban ordítja a mikrofonba a kezdés időpontját. Kedves közönség! Még 15 perc és kezdődik a felvonulás! Még 10 perc drága emberek! Még 5 perc, és már itt is vannak! 
Látni már a táncosokat a bejáratnál, az utolsó percekig gyakorolják a koreográfiát. Majd felharsan a kürt, kinyílik a kapu és elkezdenek befelé táncolni, lassan, nagyon lassan haladnak. A szabályok értelmében 40 perc alatt kell nekik végighaladni kifutón, így tyúklépésben, araszonként haladnak előre és közben rendületlenül táncolnak. 
Egy-egy szambaiskola produkciója több blokkból áll. Vannak a jelmezes felvonulók, a dobosok, a feldíszített kocsin táncolók, a teáscsészére emlékeztető, nagyszoknyában pörgő baiana-k (ők az északi Bahia-t jelképező nénik, és kizárólag idős hölgyek lehetnek, nem fiatalok!), a páros táncosok és persze a szambatáncosnők. Ezeket a blokkokat egy-egy karmester vezeti, irányítja, de oldalt is vannak segítők, akik a harmoniaért vagyis a békéért felelnek. Ők fel-alá szaladgálnak, mérik az időt, terelik a táncosokat és vigyáznak, hogy a közönség és a sajtó ne vegyüljön a táncosok közé.  Az összhang nagyon fontos és közben figyelni kell a ritmusra és az időre is.

A dobosok (baterias) is külön karmesterrel dolgoznak. A direktor, a Mestre de bateria irányítja őket, mutatja a ritmust, és hogy mikor kell szünetet tartani, ki ne essenek belőle. Aki szereti a karneváli szambát, annak ez a rész maga az őrület, a repinique (a vezérdob) által vezetett caixa-k (pergődob), surdo-k, tamborim-ok fülsüketítő pergése, a chocalho-k, vagyis a csörgődobok, és csörgők, mellé az énekesek (puxadorok), akik cavaquinho-n (kicsi gitárokon) játszanak. És mindezt közvetlen közelről.

Éljenez a tömeg, akik felfedezik az ismerősüket a táncosok között, azok hangosan ujjongva hívják fel erre a figyelmet, a szambatáncosnők barátnői linda! linda! vagyis csodaszép, bókokat kiabálnak, erre a táncosnő odajön és csak nekik, a barinőknek táncol egy ritmust. Nagyon jó a hangulat, el sem tudom képzelni mi lehet Rióban, ha már egy ilyen kis helyen is ekkora forgatag tud kialakulni.
A táncosnők egyszerűen gyönyörűek. Persze nem mindenki rendelkezik tökéletes alakkal, de a fenékrázás feledteti a testi tökéletlenséget. 
Eclezio egyszer meg is jegyzi, hogy amennyi segget ő most látott, az egy egész évre való fantáziáját kielégítette, én meg megjegyzem, hogy persze, csak az a baj, hogy a seggek fele nem női segg volt. Ami hát igaz, voltak férfi szambatáncosok is, nőnek öltözve, a szabad nemiségvállalás jegyében.

Látszik az embereken, hogy nagyon élvezik a banzájt, a közönség és a felvonulók együtt éneklik a samba-enrendo-t, vagyis a két versszakból és két refrénből álló dalocskát. Minden szambaiskolának megvan a maga enrendo-ja, a témája, és az e köré énekelt dala, melynek a szövegét a karnevál előtt kiadja a sajtó. 
Későn kezdődött a felvonulás, és harminc perces szünetekkel jönnek az iskolák, így a legjobbak, mint a későbbi győztes, az X-9 nevű iskola is csak reggel háromnegyed hatkor kerül sorra. Őket már nem (bírtuk) megvárni, győzött az álmosság és a fáradtság, ami éppenséggel az egész buliból áradó hatalmas energiából eredt. Az emberekből áradó öröm és energia, amire rá kell készülni és ami annyira magával ragadja az embert, hogy még pár nap után is annak a hatása alatt áll.
Ameddig ott voltunk, az maga volt a csoda, és a káprázat és eredetileg egy csomó képet akartam készíteni, de volt, hogy csak álltam és nem bírtam betelni a látvánnyal, a zenével és a forgataggal, a kamera pedig ez idő alatt ott pihent a kezemben.

Hát ilyen egy karnevál Brazíliában.


bejárat a Passarela do Samba-ra




 a király (Rei Momo), a királynő (Rainha do carnaval) 

 a felvonulók















a baiana-k




a dobosok




szambatáncosok




















2017. február 11., szombat

Második éve Brazíliában...

Lakó 1.: - Kedves lakóközösség! Valaki meg tudná nekem mondani, hogy ki az a pár aki angolt tanít a lakóparkban?? Nagyon sürgőőőőős!!!!
Többiek: - Cecília és Eclezio (mellékelve a telefonszámot)
...
Mi: - Szia! Mi adunk magánórákat angolból, szeretnél nálunk tanulni?
Lakó 1.: - De kedvesek vagytok! Igen, de nem tudom kész vagyok-e rá....
.........................................................................................................................................

Lakó 2.: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni, hetente négyszer, napi egy órát, lehet?
Mi: - Persze, ekkor meg ekkor, ennyi meg ennyi lenne egy hónapra az óradíj.
Lakó 2.: - Rendben! :)
Mi: - Már jövő héten szeretnél kezdeni?
Lakó 2.: - Igen!! :)

(a részletek megbeszélése után)
Mi: - Rendben, akkor jövő héten ezen a napon és ebben az órában találkozunk.
Lakó 2.: - Oké! :)

(a következő héten csak megerősítésként az óraadás napján)
Mi: - Szia! Csak megerősítenénk a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello? Szeretnénk megerősíteni a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello...?
Lakó 2.: - Öööö...most sajnos nincs pénzem angol órára...
............................................................................................................................................

(egy kisgyerekes, gyesről visszatérő, munkát kereső tanítvány, akinek a munkájához kell az angol, plusz interjúkra gyakorolunk. Ő kora délután járt hozzám)

J.: - Cecília, a jövő hónapban nem biztos, hogy tudok jönni, most kicsit meg vagyunk szorulva anyagilag, de utána mindenképpen jövök, mert kell nagyon az angol! És remélem, hogy akkorra találok új munkahelyet is!!
Én.: (ezúttal csak gondolatban): - De J., ha találsz munkát, akkor hogyan akarsz egy 8 hónapos baba mellől, munka után, esténként angolra járni...?
.............................................................................................................................................

Tanulom az embereket. A második, itt töltött év legnagyobb kihívása: ők maguk, a brazilok. Hogy megértsem, mit miért csinálnak. Miért mondják ezt, ha az ellenkezőjét cselekszik. Miért nem mondják meg a nyilvánvalót, és miért mutogatják azt, ami nem tartozik másra. Az okokat nyilván nincs értelme keresgélni, itt az a kérdés, hogy meg tudom-e szokni, hogy tudok-e azonosulni ezekkel dolgokkal és én úgy gondolom, hogy tudok.

Túl a kezdeti nyelvi nehézségeken, túl a saját magam megtalálásán való időszakon, most van időm a körülöttem élőkkel foglalkozni és (sokszor) rácsodálkozni dolgokra, az ő reakciójukra és hozzáállásukra. 

Ahogyan gyermeki örömmel lelkesednek mindenért, de amikor konkrétumra kerül a sor, akkor nagyokat hallgatnak és az érdeklődés legkisebb szikráját sem mutatják. Ahogyan megígérnek mindent, hogy a másikat boldoggá tegyék, de amikor cselekedniük kell(ene), hirtelen elérhetetlenek lesznek, és nem válaszolnak üzenetekre, mert kínos, hogy nem mondtak nemet, amikor kellett volna.
Ahogyan elkötelezik magukat anélkül, hogy előre végiggondolták volna a következményeket, vagy a jövőbeli kötelezettségeiket. Ahogy képtelenek nemet mondani, vagy finoman visszautasítani azt, ami nem a kedvükre való, vagy csak egyszerűen megmondani az igazat. 

V.: - Szia Cecília! Angolt szeretnék tanulni, a munkámhoz kell. Én Mexikóból származom, régióvezető vagyok egy cégnél és angolul és spanyolul kommunikálok a többi céggel.
Én: - Rendben, beszéljük meg a részleteket.

(kicsit később, miután megbeszéltük a napot, hogy mikor kezd)
V.: - Szia Cecília, ne haragudj, de Mexikóba kell utaznom két hónapra, de amikor visszajövök, elkezdjük az angolt, jó?
Én: - Persze, semmi probléma! Majd hívjál amikor visszaértél.

Azon a héten, és azóta is rendszeresen összefutunk a liftben, ahol ő mindig mosolyog és köszön is minden alkalommal - spanyolul...
................................................................................................................................................

Egy másik hölgy: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni heti öt órában, és csak beszélgetni meg írni szeretnék, nyelvtant annyira nem. Nagyon sürgős lenne megtanulnom beszélni, ezért a kommunikációra szeretnék csak fókuszálni.
Mi: - Rendben, milyen szinten beszélsz már angolul?
Hölgy: - Semennyire, teljesen kezdő vagyok.                                    

Ez utóbbi párbeszéd nem könnyű, mert ilyenkor el kell oszlatni azt a téveszmét, hogy egy nyelvet a nulláról pár hónap alatt kommunikációs szinten (tehát nem csak elmondom a nevem, hogy hol lakom meg még pár melléknevet is tudok) meg lehet tanulni. Sokan ezért adják fel hamar, mert nem hosszútávú projektként tekintenek a nyelvre, annak elsajátítására és arra, hogy mennyi előnnyel jár ez majd a jövőben, hanem valamire, amire most és azonnal van szükség (esetleg már tegnapra kellett volna), és ami biztosan könnyű is, hiszen sok nyelviskola így hirdeti magát.

A Carpe diem, az Élj a mának életszemlélet a hosszú- (és rövid-) távú tervezés legfőbb ellensége. Az így élő népek napjai boldogan telnek, nem nyomja vállukat a jövő esetlegesen sötét és bizonytalan képe, benne vannak a mostban és megélik a pillanatot, ugyanakkor folyamatosan le vannak maradva és tüzet oltanak az élet több területén. Nincsenek felkészülve, nem biztosítják be magukat az esetleges kockázatok ellen, sokszor sajnálkoznak az elszalasztott lehetőségek felett, majd túllépve mindezeken ugyanúgy élik tovább az életüket, soha nem tanulva a múlt hibáiból.
A panaszkodás és a sopánkodás a brazilok egyik legfőbb ismérve, kiegészítve azzal a ki nem mondott szabállyal, hogy tilos változtatni a dolgokon, tilos megoldani azt, ami egyébként könnyen megoldható (nem húzok pulcsit ha hideg van, akkor sem, ha a pulcsi ott hever  széken az orrom előtt, hanem rinyálok két órán át vacogó foggakkal) mert hát akkor hová lenne a panaszkodás öröme?

D.: - Szia, munkát keresek, és szeretnék felkészülni, hogy folyékonyan tudjak beszélni magamról egy esetleges interjún.
E.: - Oké, milyen szinten beszélsz már angolul?
D.: - Egy kicsit beszélek, de nagyon bizonytalan vagyok.
E.: - Jó, csináljunk egy próbaórát, meglátjuk mennyi idő alatt tudlak felkészíteni interjúra.

(az első órán kiderül, hogy az illető csak pár mondatot tud kínlódva elmotyogni, sok munka áll hát előtte)
D.: - Ööööö, az az igazság, hogy nemsokára lesz egy interjúm...
E.: - Mikor lesz az interjú?
D.: - Kedden...
(tehát: kemény öt napunk felkészíteni valakit, hogy adja el magát egy cégnek angolul, aki még csak makogás szinten van) 

A kötelezettségeket itt szintén latinos lazasággal kezelik az emberek. Ez nem mindig jelent ám rosszat egyébként, a kérdés csak az, hogy az ember melyik oldalon áll. Ha nekem kell időre menni valahová és nem megyek, mert nincs kedvem, akkor milyen jó már, hogy a többi ember is így csinálja. Viszont ha én várok valakire, aki nem jön, akkor viszont a bosszankodást is zsebre kell tennem, mert lehet, hogy legközelebb megint én fogok a másik oldalon állni.
Kötelezettségek betartásának alapjait már gyerekkorban el kellene kezdeni, de a brazil egy fantasztikusan gyermekbarát nép, így sokszor elnéző, sokszor megengedő, sokszor nem következetes, ezért sok gyerek nem tanulja meg, hogy amit elkezdett, hogy amire elkötelezte magát azt bizony csinálni kell, vagy legalábbis elkezdeni...

(párbeszéd Caio barátjával, a 8 éves L.-lel)
Én: - Szia L., nektek mikor kezdődik az iskola?
L.:  - Tegnap kezdődött, de a héten még nem megyek.
Én.: - Miért nem mész? - kérdezem, de ő csak mosolyog.

Kíváncsi vagyok, ezért később megkérdezem Ecleziot:
Én:  - L. azt mondja a héten nem megy suliba pedig már elkezdődött nekik az iskolaév...
E.:  - Első hét? Ó, ez teljesen normális, az első tanítási hét még laza, ilyenkor sok gyerek nem megy suliba...

Itt azért a magyar oktatási rendszeren eddződött énem dob egy hátast és nem tudom, hogy ez most jó, ennyire lazán venni a dolgokat, vagy nem túl jó, mert a gyerek ezt viszi tovább a felnőttkorba. Aztán úgy döntök, hogy ez jó. Sőt, tök jó. Mert az tény, hogy itt a gyerekek nem görcsölnek a sulin, a házifeladatokon és a teszteken. 
Tanulni persze kell, itt is van osztályismétlés, tehát egy bizonyos szintet itt is nyújtani kell, de ráérnek idegeskedni a tanulmányokon később, amikor már nagyobbak lesznek és felfogják, hogy mit miért kell megtanulni. Addig pedig gyerekek maradnak és azzal foglalkoznak ami nekik a legfontosabb: a játékkal és a barátokkal. Ebben pedig abszolút támogatják őket a felnőttek. 

Nem tudom mennyit változtam az utóbbi két évben, de azt érzem, hogy a hozzáállásom bizonyos dolgokhoz alapvető változáson ment keresztül. Sokkal megértőbb, türelmesebb és segítőkészebb lettem, messze nem idegesítem fel magam az embereken annyit mint régen. Valamint nem kritizálok olyanokat, akiket nem ismerek személyesen. Nem tudhatom ugyanis, hogy az illető honnan jött, mi az indítéka, mi készteti arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy. A véleményem meg lehet persze, de a második gondolatom mindig az, hogy biztosan meg volt rá az oka. És kész, megyünk tovább.
Latin-Amerika egy másik világ. A brazilok szeretik kritizálni önmagukat, az országot, szidni a politikusaikat, és Európát egy minden mézben fürdő Kánaánnak látni, ahol minden működik, minden szép és jó, de én erre mindig azt mondom, hogy ne formáljunk véleményt addig, amíg nincs összehasonlítási alapunk. Egy vagy két országban való eltöltött idő kevés, néha egy harmadik, negyedik, ötödik országban élés segít összerakni a képet, hogy milyenek vagyunk mi emberek, hogy mennyire hasonlítunk, annak ellenére, hogy egy másik országból jöttünk, más kultúrával rendelkezünk, és hogy egyik nép, egyik ország sem érdemel sem lesújtó kritikát, sem pedig határtalan áradozást és féktelen dicshimnuszt, mert mindenhol vannak jó és jól működő dolgok, mint ahogy vannak rossz és rosszul működők is és mindenki máshol találja meg azt, amire neki szüksége van.

Én csak ismételni tudom önmagam: Brazília egy jó hely, és a hely, amire nekem itt és most szükségem van. 

2016. december 28., szerda

Trópusi karácsony...(only in HU)

Az első igazi karácsonyom Santosban. Tavaly ilyenkor ugyanis utaztunk, de nemcsak mi, hanem a család többi tagja is. Itt a karácsony nem az a mindent felülíró, családi ünnep mint például Magyarországon. Az emberek persze ilyenkor itt is összejönnek, vacsoráznak, ajándékot bontanak, de vannak, akik ezt baráti társaságban teszik, nem pedig a rokonaikkal.

A munkaszüneti napok is másképp esnek. December 24.-e és 25.-e munkaszüneti nap, 26.-a viszont már munkanap, és hacsak nem esik hétvégére ez utóbbi, akkor eléggé rövidke ünnepnek tűnik a karácsony. 
Ezt kompenzálandó (amolyan amerikás módon), sokan már advent első napjaiban felállítják karácsonyfát, feldíszitik égősorral a házukat, amit csak januárban szednek le, így a fesztiv hangulat sokáig megmarad.

Idén a mi családunk 25.-ére szervezte a karácsonyi ebédet, így a 24.-e szabad volt. Itt Brazíliában az időjárás roppantmód jól ismeri a naptárt, mert december 21.-e óta - vagyis a hivatalos meteorológiai nyár óta - olyan hőség van, mintha gombot nyomtak volna meg az égen, előtérbe helyezve a napot, és félresöpörve az összes létező felhőcskét, amiből esetleg egy hűsítő zápor eshetne.
Most nem panaszkodom ám, nekem kábé itt - 35 fok felett - kezdődik a nyár, ez így szép és jó és erről a hőségről fogok majd télen, a 15 fokban nosztalgiázni, mint mindig. 

A karácsonyt megelőző héten életemben először főztem egyedül itthon töltött káposztát. Semmi nehéz, zsíros sertéshús, csak sima csirkehúsból készült a káposzta, szerencsére lehet üveges savanyúkáposztát kapni a boltban. Harasztot ugyan nem, de nekem a sima káposztalevél is megfelelt. Finom lett, és karácsonyra pont el is fogyott.
Volt itthon mák is, és pár másodpercre eljátszottam a bejgli gondololatával is, de aztán letettem róla, mivel rajtam kívül úgysem ette volna meg senki.

A mák itt egy mumus dolog, nem találkoztam még olyan (brazil) emberrel akinek ízlett volna. Furcsának találják ízre is, meg kinézetre is és képesek olyan arccal beleharapni például a bejglibe mintha egy marék földet tettek volna a szájukba. Még nézni is rossz.
Ezzel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért nem karácsony napjára, a családi ebéd időpontjára időzítettem a töltött káposzta készítését. 
Nos, hasonlóan a mákhoz, valamint ez elmúlt évek tapasztalatából kiindulva, nem készítek többet magyaros ételt az ittenieknek. 
Az utóbbi években ugyanis végigkóstoltattam családom tagjaival és néhány itteni barátunkkal a szokások repertoárt: a gulyást, a krumplis tésztát, a vadast, valamint a csirkepörköltet, a túrós csuszát (cottage cheese-ből) és a kaszinó tojást is. Egyik sem aratott nagy sikert, ami nem baj, viszont a fancsali képe az embereknek kicsit szíven ütött.
Pedig nem főzök rosszul, csak egyszerűen a mi ízvilágunk itt a tengerentúlon nem nyerő.

Összehasonlítva például, amikor kikerültem Londonba, a nyelviskolában összebarátkoztam néhány török-, valamint dél-koreai lánnyal és nemzeti főzőesteket szerveztünk és végigettük egymás hagyományos ételeiből álló konyháját. Mindenkinek minden nagyon ízlett, ezért lepődtem meg annyira, hogy itt mekkora szájhúzást váltottak ki ugyanezek a (szerintem) ízletes magyar ételek. 
A török és a magyar konyha persze nem áll távol egymástól, de Dél-Korea azért kicsit messzebb van, mégsem találták furának a fűszereinket. Úgy látszik átrepülve az Atlanti- óceánon nemcsak az évszakok változnak meg, hanem az emberek ízlése is...
Így amikor a férjem feltette a kérdést, hogy mi mit viszünk a karácsonyi ebédre a sógornőmékhez, én biztosra mentem és a rántott hús + krumplipüré kombót neveztem meg, amit egyébként itt is lehet kapni, frango milanesa és pure de batata néven. 

Visszatérve a karácsonyra, a 24.-e nagyon kellemesen és nyugodtan telt. Caio az előző napot a nagymamáéknál töltötte és csak másnap délben jött haza, így volt időm kitakarítani és rendberakni a lakást. Délután elmentünk az egyik bevásárlóközpontba sétálni és egy arab önkiszolgáló étteremben ebédeltünk, ugyanis amikor megláttuk a humuszt, a pitát, meg a különböző töltött zöldségeket, teljesen összefutott a nyál a szánkban. Két éve nem ettünk humuszt...
De ezzel a kellemes meglepetéseknek még nem volt vége. Ahogy álltunk a pénztárnál, a szemem rátévedt egy, a pultnál lévő polcra, és ahogy olvastam, hogy "coalhada fresca" egészen hihetetlen érzés kerített hatalmába: tejföl. Bizony, az volt, ha nem is a legsűrűbb, de megfelelően savanykás és krémes is. Egészen egy arab étteremig kellett eljutnom itt, hogy végre tejfölt tudjak enni. Vettem is egy dobozzal, és aznap este sajtos-tejfölös tészta volt a vacsorám. Meg másnap, a kávé után a reggelim is... Aztán az ebédem is, és még a következő vacsorára is jutott egy kicsi tejföl. Csak azt sajnáltam, hogy ezzel a felfedezéssel a tejföl pont lekésett a töltött káposztámról, így majd hamarosan főznöm kell megint és majd összeboronálni a kettőt. De legalább mostmár tudom, hogy hol beszerezhető és igény esetén már nem csak álmodozhatok róla, hanem be is tehetem a hűtőbe. Jejjj.

Ebéd után játszóházba vittük Caiot, aztán hazajöttünk. Szó sem lehetett tengerparti sétáról, mert akkorra a hőmérséklet a 40 fokot súrolta a napon. Így inkább hazajöttünk, tévét néztünk, majd később lementünk a medencébe úszni. Én este szokás szerint megnéztem a Diótörő balettot a tévében és közben megállapítottam magamban, hogy tök jól telt a 24.-e annak ellenére, hogy ez a nap külföldön élve egyébként nem tartozik a kedvenceim közé. Nagyon szeretnék ilyenkor csak egy napra hazarepülni és a többiekkel ünnepelni mint régen, de ez nem mindig lehetséges. Azokban az években amikor a hazautazás az ünnepekre nem lehetséges, ez a nap amolyan éljük túl és kész, és nem gondolkozom azon, hogy vajon otthon most mit is csinálhatnak a többiek. Jövőre könnyebb lesz, mert anyukám itt lesz, mint egy kis darabka élő kapocs a családdal. 

Este, mielőtt Caiot elvittem aludni, tettünk ki kekszet és tejet a Santa-nak, hogy ne éhezzen a rengeteg ajándék kihordása közben és következő reggel Caio meg is találta az ajándékot amit kért. (a kekszet, meg a tejet persze én ettem és ittam meg).

A vasárnapi ebéd a család itteni felével is jól telt, a rántott husimon kívül volt még egybesült töltött pulyka, majonézes csirkesaláta, farofa, ecetes saláta, valamint rizs és krumplipüré. Jó hangulatban telt az ebéd, habár nekem a melegtől, meg talán a pezsgőtől kissé le volt zsibbadva az agyam és nem mindig kaptam el a többiek poénját, de ezúttal valahogy nem zavart. Ajándékozás után nem sokkal léptünk is haza, mert másnap Eclezionak munkanap volt és még rá akart pihenni egy kicsit a 4 órás vezetésre.

Ezzel vége is lett a karácsonyi ünnepeknek, még egy hét munka, és jön az újév.


Az idei karácsonyfa 
(a macska már meg van annyira nevelve, hogy békénhagyja a kompozíciómat)





Az egyik szomszédunk ilyen nagyon cuki szappanokat készít, 
és én is vettem tőle maracuja, meg panettone formájú szappanokat 


Santa-nak keksz és tej, nekünk töltött kápi


a tejföl (mindjárt sírok, hahaha)

Santos város karácsonykor






...és a bevásárlóközpontok díszei





Boldog Karácsonyt Mindenkinek!