Lakó 1.: - Kedves lakóközösség! Valaki meg tudná nekem mondani, hogy ki az a pár aki angolt tanít a lakóparkban?? Nagyon sürgőőőőős!!!!
Többiek: - Cecília és Eclezio (mellékelve a telefonszámot)
...
Mi: - Szia! Mi adunk magánórákat angolból, szeretnél nálunk tanulni?
Lakó 1.: - De kedvesek vagytok! Igen, de nem tudom kész vagyok-e rá....
.........................................................................................................................................
Lakó 2.: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni, hetente négyszer, napi egy órát, lehet?
Mi: - Persze, ekkor meg ekkor, ennyi meg ennyi lenne egy hónapra az óradíj.
Lakó 2.: - Rendben! :)
Mi: - Már jövő héten szeretnél kezdeni?
Lakó 2.: - Igen!! :)
(a részletek megbeszélése után)
Mi: - Rendben, akkor jövő héten ezen a napon és ebben az órában találkozunk.
Lakó 2.: - Oké! :)
(a következő héten csak megerősítésként az óraadás napján)
Mi: - Szia! Csak megerősítenénk a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello? Szeretnénk megerősíteni a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello...?
Lakó 2.: - Öööö...most sajnos nincs pénzem angol órára...
............................................................................................................................................
(egy kisgyerekes, gyesről visszatérő, munkát kereső tanítvány, akinek a munkájához kell az angol, plusz interjúkra gyakorolunk. Ő kora délután járt hozzám)
J.: - Cecília, a jövő hónapban nem biztos, hogy tudok jönni, most kicsit meg vagyunk szorulva anyagilag, de utána mindenképpen jövök, mert kell nagyon az angol! És remélem, hogy akkorra találok új munkahelyet is!!
Én.: (ezúttal csak gondolatban): - De J., ha találsz munkát, akkor hogyan akarsz egy 8 hónapos baba mellől, munka után, esténként angolra járni...?
.............................................................................................................................................
Többiek: - Cecília és Eclezio (mellékelve a telefonszámot)
...
Mi: - Szia! Mi adunk magánórákat angolból, szeretnél nálunk tanulni?
Lakó 1.: - De kedvesek vagytok! Igen, de nem tudom kész vagyok-e rá....
.........................................................................................................................................
Lakó 2.: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni, hetente négyszer, napi egy órát, lehet?
Mi: - Persze, ekkor meg ekkor, ennyi meg ennyi lenne egy hónapra az óradíj.
Lakó 2.: - Rendben! :)
Mi: - Már jövő héten szeretnél kezdeni?
Lakó 2.: - Igen!! :)
(a részletek megbeszélése után)
Mi: - Rendben, akkor jövő héten ezen a napon és ebben az órában találkozunk.
Lakó 2.: - Oké! :)
(a következő héten csak megerősítésként az óraadás napján)
Mi: - Szia! Csak megerősítenénk a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello? Szeretnénk megerősíteni a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello...?
Lakó 2.: - Öööö...most sajnos nincs pénzem angol órára...
............................................................................................................................................
(egy kisgyerekes, gyesről visszatérő, munkát kereső tanítvány, akinek a munkájához kell az angol, plusz interjúkra gyakorolunk. Ő kora délután járt hozzám)
J.: - Cecília, a jövő hónapban nem biztos, hogy tudok jönni, most kicsit meg vagyunk szorulva anyagilag, de utána mindenképpen jövök, mert kell nagyon az angol! És remélem, hogy akkorra találok új munkahelyet is!!
Én.: (ezúttal csak gondolatban): - De J., ha találsz munkát, akkor hogyan akarsz egy 8 hónapos baba mellől, munka után, esténként angolra járni...?
.............................................................................................................................................
Tanulom az embereket. A második, itt töltött év legnagyobb kihívása: ők maguk, a brazilok. Hogy megértsem, mit miért csinálnak. Miért mondják ezt, ha az ellenkezőjét cselekszik. Miért nem mondják meg a nyilvánvalót, és miért mutogatják azt, ami nem tartozik másra. Az okokat nyilván nincs értelme keresgélni, itt az a kérdés, hogy meg tudom-e szokni, hogy tudok-e azonosulni ezekkel dolgokkal és én úgy gondolom, hogy tudok.
Túl a kezdeti nyelvi nehézségeken, túl a saját magam megtalálásán való időszakon, most van időm a körülöttem élőkkel foglalkozni és (sokszor) rácsodálkozni dolgokra, az ő reakciójukra és hozzáállásukra.
Ahogyan gyermeki örömmel lelkesednek mindenért, de amikor konkrétumra kerül a sor, akkor nagyokat hallgatnak és az érdeklődés legkisebb szikráját sem mutatják. Ahogyan megígérnek mindent, hogy a másikat boldoggá tegyék, de amikor cselekedniük kell(ene), hirtelen elérhetetlenek lesznek, és nem válaszolnak üzenetekre, mert kínos, hogy nem mondtak nemet, amikor kellett volna.
Ahogyan elkötelezik magukat anélkül, hogy előre végiggondolták volna a következményeket, vagy a jövőbeli kötelezettségeiket. Ahogy képtelenek nemet mondani, vagy finoman visszautasítani azt, ami nem a kedvükre való, vagy csak egyszerűen megmondani az igazat.
V.: - Szia Cecília! Angolt szeretnék tanulni, a munkámhoz kell. Én Mexikóból származom, régióvezető vagyok egy cégnél és angolul és spanyolul kommunikálok a többi céggel.
Én: - Rendben, beszéljük meg a részleteket.
(kicsit később, miután megbeszéltük a napot, hogy mikor kezd)
V.: - Szia Cecília, ne haragudj, de Mexikóba kell utaznom két hónapra, de amikor visszajövök, elkezdjük az angolt, jó?
Én: - Persze, semmi probléma! Majd hívjál amikor visszaértél.
Azon a héten, és azóta is rendszeresen összefutunk a liftben, ahol ő mindig mosolyog és köszön is minden alkalommal - spanyolul...
................................................................................................................................................
Egy másik hölgy: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni heti öt órában, és csak beszélgetni meg írni szeretnék, nyelvtant annyira nem. Nagyon sürgős lenne megtanulnom beszélni, ezért a kommunikációra szeretnék csak fókuszálni.
Mi: - Rendben, milyen szinten beszélsz már angolul?
Hölgy: - Semennyire, teljesen kezdő vagyok.
Ez utóbbi párbeszéd nem könnyű, mert ilyenkor el kell oszlatni azt a téveszmét, hogy egy nyelvet a nulláról pár hónap alatt kommunikációs szinten (tehát nem csak elmondom a nevem, hogy hol lakom meg még pár melléknevet is tudok) meg lehet tanulni. Sokan ezért adják fel hamar, mert nem hosszútávú projektként tekintenek a nyelvre, annak elsajátítására és arra, hogy mennyi előnnyel jár ez majd a jövőben, hanem valamire, amire most és azonnal van szükség (esetleg már tegnapra kellett volna), és ami biztosan könnyű is, hiszen sok nyelviskola így hirdeti magát.
A Carpe diem, az Élj a mának életszemlélet a hosszú- (és rövid-) távú tervezés legfőbb ellensége. Az így élő népek napjai boldogan telnek, nem nyomja vállukat a jövő esetlegesen sötét és bizonytalan képe, benne vannak a mostban és megélik a pillanatot, ugyanakkor folyamatosan le vannak maradva és tüzet oltanak az élet több területén. Nincsenek felkészülve, nem biztosítják be magukat az esetleges kockázatok ellen, sokszor sajnálkoznak az elszalasztott lehetőségek felett, majd túllépve mindezeken ugyanúgy élik tovább az életüket, soha nem tanulva a múlt hibáiból.
A panaszkodás és a sopánkodás a brazilok egyik legfőbb ismérve, kiegészítve azzal a ki nem mondott szabállyal, hogy tilos változtatni a dolgokon, tilos megoldani azt, ami egyébként könnyen megoldható (nem húzok pulcsit ha hideg van, akkor sem, ha a pulcsi ott hever széken az orrom előtt, hanem rinyálok két órán át vacogó foggakkal) mert hát akkor hová lenne a panaszkodás öröme?
D.: - Szia, munkát keresek, és szeretnék felkészülni, hogy folyékonyan tudjak beszélni magamról egy esetleges interjún.
E.: - Oké, milyen szinten beszélsz már angolul?
D.: - Egy kicsit beszélek, de nagyon bizonytalan vagyok.
E.: - Jó, csináljunk egy próbaórát, meglátjuk mennyi idő alatt tudlak felkészíteni interjúra.
(az első órán kiderül, hogy az illető csak pár mondatot tud kínlódva elmotyogni, sok munka áll hát előtte)
D.: - Ööööö, az az igazság, hogy nemsokára lesz egy interjúm...
E.: - Mikor lesz az interjú?
D.: - Kedden...
(tehát: kemény öt napunk felkészíteni valakit, hogy adja el magát egy cégnek angolul, aki még csak makogás szinten van)
A kötelezettségeket itt szintén latinos lazasággal kezelik az emberek. Ez nem mindig jelent ám rosszat egyébként, a kérdés csak az, hogy az ember melyik oldalon áll. Ha nekem kell időre menni valahová és nem megyek, mert nincs kedvem, akkor milyen jó már, hogy a többi ember is így csinálja. Viszont ha én várok valakire, aki nem jön, akkor viszont a bosszankodást is zsebre kell tennem, mert lehet, hogy legközelebb megint én fogok a másik oldalon állni.
Kötelezettségek betartásának alapjait már gyerekkorban el kellene kezdeni, de a brazil egy fantasztikusan gyermekbarát nép, így sokszor elnéző, sokszor megengedő, sokszor nem következetes, ezért sok gyerek nem tanulja meg, hogy amit elkezdett, hogy amire elkötelezte magát azt bizony csinálni kell, vagy legalábbis elkezdeni...
(párbeszéd Caio barátjával, a 8 éves L.-lel)
Én: - Szia L., nektek mikor kezdődik az iskola?
L.: - Tegnap kezdődött, de a héten még nem megyek.
Én.: - Miért nem mész? - kérdezem, de ő csak mosolyog.
Kíváncsi vagyok, ezért később megkérdezem Ecleziot:
Én: - L. azt mondja a héten nem megy suliba pedig már elkezdődött nekik az iskolaév...
E.: - Első hét? Ó, ez teljesen normális, az első tanítási hét még laza, ilyenkor sok gyerek nem megy suliba...
Itt azért a magyar oktatási rendszeren eddződött énem dob egy hátast és nem tudom, hogy ez most jó, ennyire lazán venni a dolgokat, vagy nem túl jó, mert a gyerek ezt viszi tovább a felnőttkorba. Aztán úgy döntök, hogy ez jó. Sőt, tök jó. Mert az tény, hogy itt a gyerekek nem görcsölnek a sulin, a házifeladatokon és a teszteken.
Tanulni persze kell, itt is van osztályismétlés, tehát egy bizonyos szintet itt is nyújtani kell, de ráérnek idegeskedni a tanulmányokon később, amikor már nagyobbak lesznek és felfogják, hogy mit miért kell megtanulni. Addig pedig gyerekek maradnak és azzal foglalkoznak ami nekik a legfontosabb: a játékkal és a barátokkal. Ebben pedig abszolút támogatják őket a felnőttek.
Nem tudom mennyit változtam az utóbbi két évben, de azt érzem, hogy a hozzáállásom bizonyos dolgokhoz alapvető változáson ment keresztül. Sokkal megértőbb, türelmesebb és segítőkészebb lettem, messze nem idegesítem fel magam az embereken annyit mint régen. Valamint nem kritizálok olyanokat, akiket nem ismerek személyesen. Nem tudhatom ugyanis, hogy az illető honnan jött, mi az indítéka, mi készteti arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy. A véleményem meg lehet persze, de a második gondolatom mindig az, hogy biztosan meg volt rá az oka. És kész, megyünk tovább.
Latin-Amerika egy másik világ. A brazilok szeretik kritizálni önmagukat, az országot, szidni a politikusaikat, és Európát egy minden mézben fürdő Kánaánnak látni, ahol minden működik, minden szép és jó, de én erre mindig azt mondom, hogy ne formáljunk véleményt addig, amíg nincs összehasonlítási alapunk. Egy vagy két országban való eltöltött idő kevés, néha egy harmadik, negyedik, ötödik országban élés segít összerakni a képet, hogy milyenek vagyunk mi emberek, hogy mennyire hasonlítunk, annak ellenére, hogy egy másik országból jöttünk, más kultúrával rendelkezünk, és hogy egyik nép, egyik ország sem érdemel sem lesújtó kritikát, sem pedig határtalan áradozást és féktelen dicshimnuszt, mert mindenhol vannak jó és jól működő dolgok, mint ahogy vannak rossz és rosszul működők is és mindenki máshol találja meg azt, amire neki szüksége van.
Én csak ismételni tudom önmagam: Brazília egy jó hely, és a hely, amire nekem itt és most szükségem van.
Túl a kezdeti nyelvi nehézségeken, túl a saját magam megtalálásán való időszakon, most van időm a körülöttem élőkkel foglalkozni és (sokszor) rácsodálkozni dolgokra, az ő reakciójukra és hozzáállásukra.
Ahogyan gyermeki örömmel lelkesednek mindenért, de amikor konkrétumra kerül a sor, akkor nagyokat hallgatnak és az érdeklődés legkisebb szikráját sem mutatják. Ahogyan megígérnek mindent, hogy a másikat boldoggá tegyék, de amikor cselekedniük kell(ene), hirtelen elérhetetlenek lesznek, és nem válaszolnak üzenetekre, mert kínos, hogy nem mondtak nemet, amikor kellett volna.
Ahogyan elkötelezik magukat anélkül, hogy előre végiggondolták volna a következményeket, vagy a jövőbeli kötelezettségeiket. Ahogy képtelenek nemet mondani, vagy finoman visszautasítani azt, ami nem a kedvükre való, vagy csak egyszerűen megmondani az igazat.
V.: - Szia Cecília! Angolt szeretnék tanulni, a munkámhoz kell. Én Mexikóból származom, régióvezető vagyok egy cégnél és angolul és spanyolul kommunikálok a többi céggel.
Én: - Rendben, beszéljük meg a részleteket.
(kicsit később, miután megbeszéltük a napot, hogy mikor kezd)
V.: - Szia Cecília, ne haragudj, de Mexikóba kell utaznom két hónapra, de amikor visszajövök, elkezdjük az angolt, jó?
Én: - Persze, semmi probléma! Majd hívjál amikor visszaértél.
Azon a héten, és azóta is rendszeresen összefutunk a liftben, ahol ő mindig mosolyog és köszön is minden alkalommal - spanyolul...
................................................................................................................................................
Egy másik hölgy: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni heti öt órában, és csak beszélgetni meg írni szeretnék, nyelvtant annyira nem. Nagyon sürgős lenne megtanulnom beszélni, ezért a kommunikációra szeretnék csak fókuszálni.
Mi: - Rendben, milyen szinten beszélsz már angolul?
Hölgy: - Semennyire, teljesen kezdő vagyok.
Ez utóbbi párbeszéd nem könnyű, mert ilyenkor el kell oszlatni azt a téveszmét, hogy egy nyelvet a nulláról pár hónap alatt kommunikációs szinten (tehát nem csak elmondom a nevem, hogy hol lakom meg még pár melléknevet is tudok) meg lehet tanulni. Sokan ezért adják fel hamar, mert nem hosszútávú projektként tekintenek a nyelvre, annak elsajátítására és arra, hogy mennyi előnnyel jár ez majd a jövőben, hanem valamire, amire most és azonnal van szükség (esetleg már tegnapra kellett volna), és ami biztosan könnyű is, hiszen sok nyelviskola így hirdeti magát.
A Carpe diem, az Élj a mának életszemlélet a hosszú- (és rövid-) távú tervezés legfőbb ellensége. Az így élő népek napjai boldogan telnek, nem nyomja vállukat a jövő esetlegesen sötét és bizonytalan képe, benne vannak a mostban és megélik a pillanatot, ugyanakkor folyamatosan le vannak maradva és tüzet oltanak az élet több területén. Nincsenek felkészülve, nem biztosítják be magukat az esetleges kockázatok ellen, sokszor sajnálkoznak az elszalasztott lehetőségek felett, majd túllépve mindezeken ugyanúgy élik tovább az életüket, soha nem tanulva a múlt hibáiból.
A panaszkodás és a sopánkodás a brazilok egyik legfőbb ismérve, kiegészítve azzal a ki nem mondott szabállyal, hogy tilos változtatni a dolgokon, tilos megoldani azt, ami egyébként könnyen megoldható (nem húzok pulcsit ha hideg van, akkor sem, ha a pulcsi ott hever széken az orrom előtt, hanem rinyálok két órán át vacogó foggakkal) mert hát akkor hová lenne a panaszkodás öröme?
D.: - Szia, munkát keresek, és szeretnék felkészülni, hogy folyékonyan tudjak beszélni magamról egy esetleges interjún.
E.: - Oké, milyen szinten beszélsz már angolul?
D.: - Egy kicsit beszélek, de nagyon bizonytalan vagyok.
E.: - Jó, csináljunk egy próbaórát, meglátjuk mennyi idő alatt tudlak felkészíteni interjúra.
(az első órán kiderül, hogy az illető csak pár mondatot tud kínlódva elmotyogni, sok munka áll hát előtte)
D.: - Ööööö, az az igazság, hogy nemsokára lesz egy interjúm...
E.: - Mikor lesz az interjú?
D.: - Kedden...
(tehát: kemény öt napunk felkészíteni valakit, hogy adja el magát egy cégnek angolul, aki még csak makogás szinten van)
A kötelezettségeket itt szintén latinos lazasággal kezelik az emberek. Ez nem mindig jelent ám rosszat egyébként, a kérdés csak az, hogy az ember melyik oldalon áll. Ha nekem kell időre menni valahová és nem megyek, mert nincs kedvem, akkor milyen jó már, hogy a többi ember is így csinálja. Viszont ha én várok valakire, aki nem jön, akkor viszont a bosszankodást is zsebre kell tennem, mert lehet, hogy legközelebb megint én fogok a másik oldalon állni.
Kötelezettségek betartásának alapjait már gyerekkorban el kellene kezdeni, de a brazil egy fantasztikusan gyermekbarát nép, így sokszor elnéző, sokszor megengedő, sokszor nem következetes, ezért sok gyerek nem tanulja meg, hogy amit elkezdett, hogy amire elkötelezte magát azt bizony csinálni kell, vagy legalábbis elkezdeni...
(párbeszéd Caio barátjával, a 8 éves L.-lel)
Én: - Szia L., nektek mikor kezdődik az iskola?
L.: - Tegnap kezdődött, de a héten még nem megyek.
Én.: - Miért nem mész? - kérdezem, de ő csak mosolyog.
Kíváncsi vagyok, ezért később megkérdezem Ecleziot:
Én: - L. azt mondja a héten nem megy suliba pedig már elkezdődött nekik az iskolaév...
E.: - Első hét? Ó, ez teljesen normális, az első tanítási hét még laza, ilyenkor sok gyerek nem megy suliba...
Itt azért a magyar oktatási rendszeren eddződött énem dob egy hátast és nem tudom, hogy ez most jó, ennyire lazán venni a dolgokat, vagy nem túl jó, mert a gyerek ezt viszi tovább a felnőttkorba. Aztán úgy döntök, hogy ez jó. Sőt, tök jó. Mert az tény, hogy itt a gyerekek nem görcsölnek a sulin, a házifeladatokon és a teszteken.
Tanulni persze kell, itt is van osztályismétlés, tehát egy bizonyos szintet itt is nyújtani kell, de ráérnek idegeskedni a tanulmányokon később, amikor már nagyobbak lesznek és felfogják, hogy mit miért kell megtanulni. Addig pedig gyerekek maradnak és azzal foglalkoznak ami nekik a legfontosabb: a játékkal és a barátokkal. Ebben pedig abszolút támogatják őket a felnőttek.
Nem tudom mennyit változtam az utóbbi két évben, de azt érzem, hogy a hozzáállásom bizonyos dolgokhoz alapvető változáson ment keresztül. Sokkal megértőbb, türelmesebb és segítőkészebb lettem, messze nem idegesítem fel magam az embereken annyit mint régen. Valamint nem kritizálok olyanokat, akiket nem ismerek személyesen. Nem tudhatom ugyanis, hogy az illető honnan jött, mi az indítéka, mi készteti arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy. A véleményem meg lehet persze, de a második gondolatom mindig az, hogy biztosan meg volt rá az oka. És kész, megyünk tovább.
Latin-Amerika egy másik világ. A brazilok szeretik kritizálni önmagukat, az országot, szidni a politikusaikat, és Európát egy minden mézben fürdő Kánaánnak látni, ahol minden működik, minden szép és jó, de én erre mindig azt mondom, hogy ne formáljunk véleményt addig, amíg nincs összehasonlítási alapunk. Egy vagy két országban való eltöltött idő kevés, néha egy harmadik, negyedik, ötödik országban élés segít összerakni a képet, hogy milyenek vagyunk mi emberek, hogy mennyire hasonlítunk, annak ellenére, hogy egy másik országból jöttünk, más kultúrával rendelkezünk, és hogy egyik nép, egyik ország sem érdemel sem lesújtó kritikát, sem pedig határtalan áradozást és féktelen dicshimnuszt, mert mindenhol vannak jó és jól működő dolgok, mint ahogy vannak rossz és rosszul működők is és mindenki máshol találja meg azt, amire neki szüksége van.
Én csak ismételni tudom önmagam: Brazília egy jó hely, és a hely, amire nekem itt és most szükségem van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése