A blumenaui városnézés után egy 2 órás autóút várt ránk Joinvillebe. Este 8 körül értünk Otonielék házához, és azonnal elmentünk egyenként tusolni. Nagyon jól esett a jó meleg zuhany vacsora előtt. Otoniel felesége hússal töltött tortát készített, a gyerekeknek pedig hamburgert.
Vacsora után én elvittem Caiot aludni, és el is nyomott nyomban az álom, de mivel Caio két órát aludt a kocsiban idefelé jövet, így nem tudott elaludni, hanem inkább a Némó nyomában-t nézte a tévében egy ideig.
Másnap 9-kor keltünk, mivel a hajó csak negyed tizenegykor futott ki a kikötőből. A szigetre egy két órás ebéddel, élőzenével egybekötött hajóút vezetett. Mivel mi indulás előtt nem sokkal érkeztünk, így a legalsó szinten kaptunk asztalt, de nem volt tele a hajó, ezért annyira nem is számított, hogy hol ülünk.
Felhős, meleg, párás nap volt aznap, ez mondjuk fotózás szempontjából nem volt túl jó hír, viszont a bőrünket sem égette a nap - ezt nem is bántam.
A sziget a Babitonga-öbölben helyezkedik el, a várost pedig a portugálok alapították 1658-ban, habár a feljegyzések szerint Jean Binot Paulmier De Gonneville francia felfedező volt az első, aki felfedezte magát a szigetet 1503-ban.
Útja során a hajó több kis sziget mellett is elhaladt, ezeken mindenhol házak, vagy nyaralók voltak felépítve szuper kis panorámával a tengerre. Láttunk csónakban halászó helyieket is, és száguldó motorcsónakosokat is.
São Francisco do Sul egyébként elég fontos része a brazil infrastruktúrának, mivel összeköttetésben áll a nyugati partvidékkel, a Karib térséggel, Észak- és Közép-Amerikával, valamint Afrikával, Ázsiával és Európával ahonnan nagy mennyiségű ömlesztett árut kap, ezzel ellátva az anyaországot.
Nem sokkal egy óra után horgonyzott le a hajó a kikötőben, és kaptunk másfél órát, hogy szétnézzünk a városban. A városka hangulata teljesen magával ragadott, ugyanis az utcákat borító macskakövek és a koloniális épületek között úgy éreztem magam, mintha valahol Horvátországban lennék, az Isztrián, esetleg Piranban, Szlovéniában. Ott láttam utoljára emelkedős, macskaköves utcákat, templommal a dombtetőn, éppen ezért teljesen el voltam ragadtatva a szigettől, és a mediterrán hangulattól.
Végigsétáltunk a macskaköves utcácskákon, felmentünk a katolikus templomhoz, majd onnan le a kikötőbe. Ahhoz képest, hogy egy nyugodt kisváros, elég rendes autóforgalom volt a központban, és a mellékutakon is. Egy kis téren sok utastársunk megállt açait és fagyit enni, mi csak üdítőt vettünk magunknak.
Másfél óra pont elég volt a belvárosi sétához, nemsokára mennünk kellett vissza a hajóra.
A visszaút sokkal gyorsabb volt, mert a hajó nem kacskaringózott annyit a szigetek között, hanem egyenesen visszavitt minket Joinvillebe. Onnan autóba ültünk és egy órányi vezetés után érkeztünk meg Tatiana-ékhoz, hogy ott töltsük az éjszakát, a vendégházukban.
Megint éjfél lett mire ágyba kerültünk, másnap pedig kezdetét vette a majd 8 órás út haza, Santosba.
Végigsétáltunk a macskaköves utcácskákon, felmentünk a katolikus templomhoz, majd onnan le a kikötőbe. Ahhoz képest, hogy egy nyugodt kisváros, elég rendes autóforgalom volt a központban, és a mellékutakon is. Egy kis téren sok utastársunk megállt açait és fagyit enni, mi csak üdítőt vettünk magunknak.
Másfél óra pont elég volt a belvárosi sétához, nemsokára mennünk kellett vissza a hajóra.
A visszaút sokkal gyorsabb volt, mert a hajó nem kacskaringózott annyit a szigetek között, hanem egyenesen visszavitt minket Joinvillebe. Onnan autóba ültünk és egy órányi vezetés után érkeztünk meg Tatiana-ékhoz, hogy ott töltsük az éjszakát, a vendégházukban.
Megint éjfél lett mire ágyba kerültünk, másnap pedig kezdetét vette a majd 8 órás út haza, Santosba.
