... hogy életemben először Brazília földjére tettem a lábam. 2007. december 28-án két barátnőmmel együtt hárman felkerekedtünk, hogy elhagyjuk Európát és megtekintsük a legnagyobb dél-amerikai országot, Brazíliát. Velünk tartott későbbi férjem is, így a két itt töltött hét egy családlátogatással egybekötött kirándulás lett.
Először tehát még csak turistaként jártam itt és egy totális kultúrsokkal átszövött, szinte mindenre való rácsodálkozás jellemezte az egész utat.
Rengeteg látnivaló, folyamatos zaj, alig alvás, egzotikum és tengerpart... Két hétbe belesűrítve mindez éppen elég is volt, Brazília varázsa mégis magával ragadott és sokáig nem is eresztett.
Mivel a későbbi férjem családjánál szálltunk meg, így nem csak mi, hanem ők is az egyik döbbenetből a másikba estek: nem láttak még azelőtt európait - még élőben sem, hát még vendégként!
Az akkori feljegyzéseimet teszem ide most, emléknek. Előre szólok, nagyon hosszú lesz!
“Santos és São Vicente, 2007. december:
1 hét telt el amióta leszálltunk São Pauloban, de annyi minden történt ami otthon több hónapra elegendő lett volna.
Az átszállással együtt 12 órás repülőút Londonból nem volt nagyon fárasztó, mivel a gép elég nagy és kényelmes volt, csak unalmas! De felkészültem ám könyvvel, pletykamagazinnal, + vetítettek egy filmet is, szóval OK volt. Erika volt a legjobb, ő a 10 órás repülőútból 9 órát aludt. Nem semmi! Mindenki irigykedett :-)
Egyébként ő van most a legszerencsétlenebb helyzetben, mert kijött rajta valami allergia, és úgy vakarózik, mint egy bolhás kutya. Plusz, teli van apró, szúnyogcsípés méretű kiütésekkel. Nem brazil sajátosság, mert a reptéren, Londonban kezdett elszaporodni rajta ez a nyavalya, és mire leszálltunk São Pauloban, már tiszta kiütés volt a nyaka meg a karja.
Úgyhogy az első este, miután lepakoltunk, irány a kórház, ahol két hatalmas adag injekciót kapott, ettől jobb lett neki átmenetileg, de a következő reggelre megint teli lett kiütésekkel, szóval most újabb adag szuri következik. Fogalmunk sincs mi lehet. Azt mondta az orvos, hogy valószínűleg ételallergia, szóval hajrá! Sok kitartást, mire kideríti, hogy melyik összetevő lehet az. Amit már tudunk: tartósítós dolgokra allergiás. Így egy csomó dolog kiesik a menüből. De a paradicsomra is! Viszont a csokitól semmi baja. Passz.
Ezzel a kis kitérővel az első este (reggel) már fél 5-kor ágyba is tudtunk kerülni...
első utunk a kórházba vezetett...
hajnalban, az ügyeleten már kezdtünk kicsit álmosak lenni...
Ezután egyébként mindannyian Eclezio szülei házában laktunk, ugyanis a lányok a szálláson csótányokat (2 db) fedeztek fel, és alig aludtak valamit a rémülettől. A házaspár rendben tartja ugyan a lakást amit kibéreltünk nekik (emeletes panel lakás) de a csótányok valószínűleg a lefolyót használják közlekedés céljából. Plusz nyitott ablakok mindenhol, akár kintről is bejöhettek a dögök. Nem is a csótány maga, hanem a mérete hozta rá a frászt a lányokra… az az igazi, 5-7 centis, jó kövér fajta csótányok voltak...:-) És ezek még repülni is tudnak!! Elég az hozzá, hogy a lakás ezután az incidens után alkalmatlannak minősült hosszú távra, főleg annak, akinek csótány fóbiája van, úgyhogy elindultunk másik szállást keresni, ami december 30.-a lévén igen merész vállalkozásnak tűnt. Csúcsszezon a tengerparton, így az eredmény előre borítékolva volt: egy árva szobát nem találtunk, úgyhogy átköltöztettük a lányokat a szülők házába néhány napra. Január másodika után ürültek csak ki a hotelek, mivel akkor ment mindenki vissza São Pauloba dolgozni, és az árak is jóval alacsonyabb voltak. Ezzel az újabb kalanddal és az egész napos lakáskeresési hajcihő után a második este (reggel) már 4 órakor ágyba is tudtunk kerulni…
Szilveszter napja nagyon jól telt. Lementunk Santosba a tengerpartra, ami egyszerűen gyönyörű. Hosszú, széles tengerpart, körben hegyek, nem volt tömeg, és a tengervíz olyan finom meleg, hogy egészen odavagy a gyönyörtől amikor besétálsz. Vagy 200 métert is meg lehet tenni anélkül, hogy elsüllyedne az ember mert fokozatosan mélyül, és mivel nem voltak nagy hullámok csak élvezkedtünk, főleg a londoni hideg után. Hát, meg is beszéltük Mártival, hogy majd egyszer, nyugdíjasan bizony itt fogunk lakni. Akkor ugyanis még nem jártunk São Sebastião-ban, aminél szebb helyet én még életemben nem lattam. Körben magas, csupa zöld hegyek veszik körül a tengerpartot, és Londonban ugyan hozzászokik a szemed a zöldhöz, de ez a látvány...zöld a zöldebbnél. Tengerparti pálmafák, fehér homok, hát el sem tudom itt mesélni.
De ez később volt, most még Santosnál tartottam. A szilveszter este nagyon jól telt! Tömeg volt a tengerparton, az emberek kurjongattak meg fütyültek, és három helyen volt tüzijáték. Egy hiba volt csak, hogy nem volt visszaszámlálás, és egy idő után kérdezem Mártit:
- Te, hány óra van?
- Éjfél múlt 1 perccel
- Ja, akkor énekeljük el a himnuszt!
- Jó!
Szóval négyen körbeálltunk (három lány, plusz Eclezio) és elénekeltük a magyar himnuszt a brazil közönségnek. Néhányan csak néztek, hogy milyen nótát dalolunk :-)
Amúgy nagyon furcsa érzés volt. Minden volt, csak szilveszteri hangulat nem…olyan, mintha augusztusban lenne újév, és a szemem különben is nehezen szokik hozzá, hogy Mikulás mászik a pálmafákon… Nagyon vicces.
Másnap jöttek a rokonok újévet köszönteni Eclezio szülei házába. Grill parti volt, sütöttek husit, volt bab és rizs, saláták, mint egy igazi magyar grand family. Ebből a szempontból nincs különbség a két kultúra között.
Viszont írok néhány helyi sajátosságot, amivel otthon biztosan nem talákozol, de itt teljesen természetes:
1.) Autópályán szembejövő biciklista
2.) Az autópályát motorosok is használják, úgy röpködnek az autók mellett, mint a legyek.
3.) Autópályát átlósan keresztező út. A szembejövő forgalommal kell átkelned az úttesten ahol nemcsak az autósok repesztenek hanem a motorosok is Közlekedési lámpa nincs. Muszáj használnod, különben nem tudsz hazamenni, mert kerülőút sincs. Azt hiszem akkor halálfélelmem volt. De itt ez teljesen megszokott, nem láttam virágcsokrokat kirakva az út mentén…
4.) Egyes autók itt alkohollal működnek, és ettől más szag van a benzinkutaknál. Nem csak a tipikus benzinszag, hanem alkoholszaggal kevert benzinszag.
5.) A sarki kocsma helyén viszont sarki templom van. Falunként kb 15.
6.) A benzinkútnal ingyenes a kávé és alapból cukrosan kínálják.
7.) A STOP tábla helyett PARE feliratú táblánál kell megállni, a megállni tilos pedig egy keresztülhúzott nagy E betű.
8.) Este 10 után a piros lámpa ugyan piros lámpaként funkcionál de közbiztonsági okokból kifolyólag ezt senki sem veszi komolyan (szigorúan gyér forgalom esetén), a rendőr pedig tárgyalóképes.
9.) Azok a brazilok akik mindent összekutyulnak a tányérjukon, mert szeretnek mindenből egy kicsit szedni a tányérra - értem ez alatt bab, rizs, husi, krumpli, saláta, lasagne stb...teljesen rosszul voltak attól, hogy a husos hasét csülkös babbal ettem...Hát, az biztosan kivétel volt...Nekem viszont izlett.
10.) A brazilokkal nem lehet durván beszélni és sürgetni sem lehet őket. Ha ideges vagy, néznek rád nagy szemekkel és megkérdezik, hogy mi a baj. Ha erre mégjobban kijössz a sodrodból, kedvesen megkérdezik, hogy kérsz-e kávét.
Helyi vadállomány:
1.) 2 db kolibri a kertben (külön, az ő számukra van kitéve cukros víz egy margaréta fomájú kolibri-itatóban, amelynek a közepén egy apró lyuk van, amibe a hosszú csőrücskéjüket bedughatják)
Egyébként itt a normál kávét is bitang édesen adják, és külön kell kérned, hogy NE tegyenek bele cukrot. Szerintem ez egy kolibri nemzet.
2.) 3 db majom egy fán Rióban. Kicsi makákókról van szó. Nem tudtuk lefényképezni őket, mert túl messze voltak és beleolvadtak a környezetükbe. Persze.
3.) 2 db mosómedve kukázott Rióban, a Krisztus szobor lábánál
Ami egyébként a kiütéseket illeti, én is teli vagyok, de ezek ilyen áttetsző kis pattanások a karomon, a kezemen, és a lábfejemen. A naptól vannak, vagyis a melegtől és a párától befülledt bőr viselkedik így. Majd elmúlik ha visszamegyünk. Eclezionak is teli van a keze, pedig ő elvileg hazai pályán mozog.
Rio de Janeiro, 2008. január
Hát, a riói kaland tényleg kaland volt. Először is, brazil barátainknak sikerült megdönteni azt a késés rekordot, amit szerintem csak mi, kötélidegzetű emberek tudunk elviselni. Két nagybácsi – Tota és Tei játszotta ebben a főszerepet.
Tei a helyi, santosi, a másik, Tota a riói képviseletben. Amint azt az előző levélben irtam, brazil embert nem lehet sürgetni, egyik fülén be, másikon ki. És mindig megkérdezi, hogy kérsz-e kávét. Ha ideges vagy, elkezd érdeklődni, meg kérdéseket feltenni és belevisz egy olyan eszmecserébe, hogy a végén úgy tűnik, hogy MIATTAD késik az egész társaság. Ha meg durcásan csendben maradsz, hát ő is elmerül a gondolataiban és nem szól semmit. Reménytelen, nem érdemes próbálkozni.
Szóval, az eredeti terv szerint pénteken hajnali 4-kor indultunk (volna) Rióba, hogy elkerüljük a forgalmat és a nagy meleget. Többszöri érdeklődés után, hogy mikor érkezik, Tei autója délután 4-re végre begurult az udvarba, hogy akkor indulás! Jó, ez a csupan 12 órás késés nemcsak az ő hibája volt, a kocsi a szervízben volt, hogy megjavítsanak rajta valamit. Magyarázatnak legalábbis ez is elég volt.
Mielőtt Rióba indul az egyszeri turista, nem árt a helyi viszonyokról nagyon képben lenni. Először is ha lehet, ne indulj el egyedul. Másodszor, az a legjobb, ha ismersz egy helyi lakost, vagy idegenvezetővel mész. A favella magyarul nyomornegyedet jelent, külsőleg a mi cigánytelepeinknek felel meg.
Csak amíg Magyarországon ha véletlenul betévedsz egy cigánytelepre, az emberek max megbámulnak, hogy mit keresel ott, és hogy milyen kocsid van. Ezzel szemben ha Rióban betévedsz egy favellába, te fogsz bámulni, mert kb 5 percen belül se kocsid, se pénzed és örülhetsz ha életben hagynak. Sajnos ezt komolyan kell venni, mert tényleg vannak ilyen esetek. A másik, a favella terjedelme. Hihetetlen nagy kiterjedésű, egész városrésznyi is tud lenni egy-egy favella, ezért is lehet eltévedni könnyen, és a rendőrség ott gyakorlatilag nem létezik, legfeljebb korrupt formában, együttműködve a helyi drogcsászárokkal. Ez amúgy egész Rióra igaz, az útikönyv is írja, ha incidens van és oda kell adnod a pénzed, értékeidet, ne vitatkozz. Adj oda azonnal mindent. Ne tarts magaddal sok pénzt és ne vitatkozz. Másodszor már nem kérdeznek…
Ja, Rió az "Óz, a nagy varázsló" birodalma is egyben. Hogy miért? "Mindig a sárga úton." És tényleg, az úttestre dupla elválasztó vonal van felfestve. Fehér-sárga és fehér-piros. A piros a veszélyes. Az bevisz a favellába. Még táblák is jelzik, hogy mikor következik a piros vonal. Hihetetlen. Nem csoda, hogy amikor mentünk befelé Totához, a riói nagybácsihoz, Erika felsikított, hogy akkor mi most a piros úton vagyunk??? Ja, tényleg azon voltunk, és hamarosan vissza is fordultunk... Szerintem Eclezio kivételével mindenkinek volt valami rémálma Rióról. Erika és én a favellarol álmodtunk egyik éjjel, Márti pedig álmában arcba rúgott egy lányt, habár azt mondta, hogy az egy másik ügyhöz kapcsolódik...
Amikor megérkeztünk Rióba, az első utunk nem Tota házába, hanem az ő autószerelő műhelyébe vezetett. Onnan kellett volna mennünk vele együtt a házához, ami kábé fél órás autóútra volt a garázstól. (A várakozáshoz nem szokott, vagy azt utáló emberek most inkább ne is olvassanak tovább.) Ha bárkinek megfordult volna a fejében, hogy vajon a riói vendégszeretet hasonlít-e a magyaros vendégszeretetre, azt ki kell, hogy ábrándítsam.
Már este volt amikor megérkeztünk a garázshoz, ami egy szűk sötét kis utcában állt valahol a világ végén. Kiszálltunk a kocsiból, Tota barátságosan bemutatkozott, ezek után pedig – írd és mondd – még 2 órán keresztül javította azt az autót, ami éppen előtte volt. Éjszaka a világ végén mi hárman lányok nem tehettünk mást, mint 2 órát ültünk a kocsiban és vártuk, hogy Tota végre befejezze a munkáját. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy mindeközben ő hót komótosan bájcsevegett rég nem látott öccsével (Tei) és unokaöccsével (Eclezio). Nekem úgy kábé a másfeledik óra után szűnt meg a humorérzékem és váltotta azt fel valami igen mélyről jövő düh és ingerültség. Próbáltam Eclezio tudomására hozni, hogy már bocsánat, de éhesek vagyunk és fáradtak és most tényleg, mennyit kell még várnunk, de erre egy nagyon béna mosoly volt a válasz, hogy dehát Tota tesz nekünk szívességet, hogy befogad két éjszakára és nem kell hotelt fizetnünk, tehát nincs túl sok jogunk itt méltatlankodni. Vigyázat a brazil szívességekkel, kurvára meg tudják ám szívatni az embert!!
Már nem tudom hány óra lehetett mire végre elindultunk hazafelé és Totának még akkor jutott eszébe, hogy valamit enni is kéne adnia nekünk. Elindultunk hát keresni egy pizzériát, a pizzában szerencsére mindenki kiegyezett. Sötét keskeny utcákon haladunk keresztül, nekem úgy tűnt, hogy soha nem állunk meg. De aztán mégiscsak megálltunk és akkor Tota közölte, hogy itt a pizzeria. A pizzéria, amit ő annak nevezett, egy ócska kis bádog kunyhó volt, ami egy gyéren kivilágított sikátorban állt. Biztosan valami haverjáé lehetett, és neki akart szívességet tenni azzal, hogy forgalmat generál, de ekkor én már teljesen elvesztettem a humorérzékemet és kerek perec megmondtam Eclezionak hogy én ma nem vacsorázom, megvárok mindenkit a kocsiban Tota pedig elmehet a picsába a kurva meghívásával. Ezt a magyaros hisztit valami oknál fogva Tota rendkívül mulatságosnak találta és innentől kezdve fél órán át támasztotta az autó ajtaját és próbált kedvesen meggyőzni, hogy egyek ott pizzát. Az ő, és a haver kedvéért. Hát, emberek, ha valamit nem bírok elviselni az add egy: ha olyat erőltetnek amit nem akarok és add kettő: ha nem szállnak le rólam akkor, amikor éppen ideges vagyok. Nos, Totanak sikerült röpke fél óra alatt úgy felidegesítenie, hogy a kiabálásomtól visszhangzott az utca. Eclezio és két döbbent nagybácsija végül belátták, hogy a magyar lányok ma nincsenek jó hangulatban így végül sikerült elmennünk egy másik helyre enni. Már elmúlt éjfél, mikor végre valahára megérkeztünk és elfoglaltuk a szállást Tota kétszintes házában.
Másnap lehetett várost nézni. Ha még esetleg nem sikerült hozzászokni a brazil klímához, az szívás. Ugyanis Rió másfélszer olyan meleg és párás mint Santos. Iszonyú hőség volt. Így is maxra állítot ventilátorral alszunk, de most ez is nagyon kevés volt.
igen "vonzó" utcácska, ahol mellesleg árulnak pizzát is
Tota és Eclezio szkandereznek, háttérben Tota (egyik) lánya
Tei figyel a háttérben
Másnap lehetett várost nézni. Ha még esetleg nem sikerült hozzászokni a brazil klímához, az szívás. Ugyanis Rió másfélszer olyan meleg és párás mint Santos. Iszonyú hőség volt. Így is maxra állítot ventilátorral alszunk, de most ez is nagyon kevés volt.
Másnap felmentunk a Krisztus szobrot és egyben Riót madártávlatból megnézni (szó szerint, mivel odafenn láttam sasokat vagy miket körözni és köztudott hogy ezek a madarak elég magasan közlekednek) ami egyébként gyönyörűszép.
Buszok vittek fel és le a szerpentinen. A kilátás is csodálatos, bár a melegtől egy kis pára ült a városon. Fent a szokásos turista tömeg, de azért nem elviselhetetlen.
Megláttuk a világörökség egy részét és örültünk hogy ide is eljutottunk.
Sőt! Mi a legnagyobb előnye, hogy helyi lakos kalauzol minket? Na, nem a megspórolt idő... Tota másnap is megdöntötte a késés rekordot mivel aznap délelőtt 10 helyett délután kettőkor sikerült végre elindulnunk megnézni a Krisztus szobrot. Hanem a másik fontos szereplője egy nyaralásnak: természetesen az árak.
Tota nagy gazember szerintem, nem csoda, hogy van pénze. Háromszor nősült, van 3 vagy 4 gyereke. Végig a lányok fenekét bámulta, biztos az enyémet is, bár Eclezio előtt modorálta magát. Szegény jelenlegi asszony. Aki amúgy szép és csinos is - szerintem.
De a Tota-féle embereknek van egy nagyon nagy előnyük: sok ismerősük van, imádnak lebratyizni mindenkivel és nagy a helyismeretük. Szóval egy ide, egy oda. Lényeg, hogy némi alkudozás után fele áron buszoztunk fel a Krisztus szoborhoz, lévén, hogy (valahonnan) ismerte a sofőrt. A másik kézenfekvő dolog, hogy minek vegyünk ajándékot brutál áron, közel a szoborhoz, ha kissé távolabb, a központi buszpályaudvaron is le tudjuk ezt bonyolitani potom áron? (Soha nem jutna eszembe buszpályaudvart keresni ilyen célból). Este még elmentunk piacozni, ez tetszett, élő zene is ment, természetesen szamba, salsa, forro (ejtsd: fohó), és egy étteremben ettünk hagyományos brazil vacsorát.
A nagy meleg miatt estére a szokásos felhőszakadás már előre borítékolható volt. A nyári vihar itt olyan, mint Magyarországon, ha esik, hát azt rendesen teszi, mintha dézsából öntenék. A Corcovadotól hazafelé elpilledve ültünk a kocsiban, leengedett ablakokkal, mivel akkorra kicsit alábbhagyott a vihar és a levegő is frissebb volt. Lassan araszoltunk a forgalommal mikor egyszercsak derült égből villámcsapás (vagyis inkább vízcsapás), egy mellettünk elhúzó autó vagy masfél méterre felcsapta a vizet, és akkora hullámot vert, hogy a víz teljesen beterítette az egesz autót. Volt nagy sikítozás, Eclezio és Tei azon az oldalon ültek, ahol zubogott be a víz az ablakon és csukott szemmel, kapálózva keresték az ablakemelő kart, ami persze ilyenkor az istennek se esik kézre... a víz pedig csak ömlött és ömlött be az ablakon (jó nagy tócsa lehetett amibe az a fránya autos belehajtott) majd hirtelen vége lett, mi pedig csak ültünk ott, mint az ázott ürgék és nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Istenem, mi jön még...!
A tegnapi késésnek köszönhetően a Cukorhegyre csak másnap tudtunk felmenni. Két libegő visz fel; nekem csak az első állomásra sikerült feljutnom, előjött ugyanis a tériszonyom, így inkább maradtam azon a szinten. A többiek viszont felmentek a Cukorhegy csúcsára – tejfölt csodálni. Mire felértek ugyanis, akkorra felhők gyülekeztek, és olyan sűrű köd lett, hogy a kilátás egyenlő lett a nullával. Így tehát nem vesztettem sokat és a pánikbetegség is sikeresen elkerült. Visszafelé következett a Copacabana, Rió leghíresebb strandja. A tengerpart gyönyörűszép, de sajnos gyorsan mélyül a víz, így nem lehet hosszan begyalogoni. Itt lehet érezni mekkora ereje van a hullámoknak és az áramlatnak. Nem kell sokat menni, hogy viszonylag nagy hullámokkal találkozzál, és olyan szívó ereje van a víznek, hogy egész szép kis izommunka kell, hogy az ember állva tudjon maradni a homokon. Igazak azok a hírek, hogy tíz lépésre a parttól is bele lehet fulladni a vízbe. Szóval vigyázat.
Mivel már délután volt, nem sokat ugrabugráltunk a vízben, hanem kifeküdtünk megszáradni a napra. A hőmérséklet kicsit csökkent, mivel közben megint volt egy futózápor. Tényleg nem töltöttünk ott sok időt de hát pont a felhős időnek köszönhetően mindenki úgy felégett, hogy ha akartuk se tudtuk volna elkerülni, hogy színünk legyen Brazíliában. Én most olyan vörös vagyok, mint egy rák, Eclezio bezzeg barna, nem piros. Aznap éjjel nem sokat aludtam, az biztos…
Costa Verde
Másnap hajnalban keltünk és indultunk vissza Santosba. Legalább 40-50 perc volt mire végleg elhagytuk Riót, és nem az autópályán jöttünk, hanem végig a tengerparton. Noha a 6 órás autóútból így 11 óra lett (jó kis távolság, mi? A repülőút volt ugyanennyi…) ezt senki sem bánta meg. Ezt a látványt ugyanis kár lett volna kihagyni: a csupazöld hegyekkel övezett, fehér homokos, pálmafás tengerpartot. Kész élvezet a szemnek és én imádom a zöldet. Sőt, ami a legszebb volt, a hegyeken, a zöld dzsungelből kivillanó, lezúduló mini vízesések. Három ilyet láttunk, ahogy jöttünk lefelé a kanyargós utakon.
Több kisvároson haladtunk át – kábé mintha a Balaton-parton autóznál – de a legeslegszebb São Sebastião volt. Ahogy azt Santosban tettük előzőleg, Mártival most is elhatároztuk, hogy bizony mi itt fogunk lakni nyugdíjas korunkban (Santos a második helyre szorult pillanatnyilag).
11 órát kocsikáztunk, de a látvány miatt ez nem tűnt annyira soknak. Útközben meg is álltunk egy szép és viszonylag üres tengerparti résznél fürödni egyet. Azaz csak a többiek fürödtek, én sajnos egy pálmafa alatt üldögéltem elkerülve a napot, ugyanis Rióban annyira leégtem, hogy szóba sem jöhetett a napozás vagy két napig. A fürdőzésnek megint egy zivatar vetett véget. Megint az a kiadós fajta, és hogy eljussunk az autóig anélkül, hogy csurom víz lenne mindenünk, egy helyi kedves ember kísért oda mindenkit egyenként, fölénk tartva egy kinyitott, hatalmas napernyőt. Egyébként a brazilok ritka kedves emberek ám. Folyton ugrásra készek, hogy segítsenek és nincs olyan probléma amit közösen meg ne tudnának valahogy oldani. Eclezio családja is nagyon segítőkész, akármit kérhetsz, nem gond, csak győzzed kivárni, és ha nehézség adódik, csak összedugják a fejüket vagy riadóláncot indítanak telefonon amíg találnak valakit aki biztosan tud segiteni. Nagyon szép hozzáállás az övék.
Santos
Rió után két nap pihenés következett, a lányokat visszavittük a városba és foglaltak egy hotelszobát a maradék napokra. Ez jobb megoldás volt, mint együtt lenni Eclezio szüleinek kicsi házában, továbbá Eclezionak még így is sok ismerose maradt, akiket meg kellett látogatnunk. Így a következő nap nem találkoztunk a lányokkal, mert Eclezioval rokon- és barátlátogatáson voltunk egész nap. Elmentünk Marcelinhohoz, akinek van egy tündéri rozella papagája. A madár zöld színű, lévén kislány. Bár a többiek azt mondták biztosan fiú, mert Ecleziora és Marcelinhora is rárikácsolt amikor közel mentek hozzá, nekem viszont megengedte, hogy megvakargassam a fejét. Úgyhogy kapott egy komplett papagáj svéd fejmasszást teljesen ingyen.
Evangélikus istentisztelet brazil módra
Mivel már korábban megígertuk, este elmentünk Eclezio anyukájával a templomba megnézni egy igazi brazil misét. Nem nagyon volt kedvem, úgysem értem mit szövegel a pap, bár azt tudtam, hogy ez a közösség általában többet énekel, mint hallgatja a papot. Jó. Mindegy, másfél órát kibírok. (megjegyzés: abszolút ateista családból jövök, templomot belülről kábé ötször láttam életemben – leszámítva az esküvőket és a városnézős alkalmakat – ezért a negatív felhang, illetve próbálom eltalálni a helyes kifejezéseket a mise leírására)
Elmentünk és helyet foglaltunk hátul, Eclezio anyukája pedig elöl az első sorban. Még mielőtt a mise elkezdődött, egy ember körbejárt és felírta az újonnan érkezők neveit. Ezután a pap bemutatta az újakat a többieknek. Ez csak annyi volt, hogy üdvözöljük XY-t, XY feláll, és a többiek kórusban mondják neki, hogy Isten hozott, vagy valami ilyesmi.
Éppen az egyik hívő születésnapja volt, ezert őt is felköszöntötte mindenki. Ez körülbelül olyan 20 percig tartott. Kisgyerekek hoztak be egyenként almát, szőlőt, banánt kosárban, mert mindegyik gyümölcshöz kapcsolódik valamilyen jókívanság, és egyenként átadták azokat az ünnepeltnek. Ezután kezdődött a mise és ez olyasvalamivel folytatódott amire álmomban sem gondoltam. Az előbb írtam, hogy nem sokszor voltam templomban, és azon kevés alkalmak is csak a katolikus misékre korlátozódtak.
Ezt az evangélikus misét 80%-ban tette ki a zene és énekles (gondoljunk csak a gospel-re), a pap csak nagyon keveset beszélt. De ami a zene részét illeti, hát ha azt mondom, hogy egy musical show amit a színházban adnak, az kutyafüle ehhez képest akkor nem állok távol az igazságtól. Már maga a hangerő is felért egy élő koncerhez, plusz a zenekar: dob, gitár, fuvola, szaxofon stb…tényleg az élő zene volt az egyik varázsa az egésznek.
A másik az ének. Ezek az emberek itt élnek ebben a kis faluban, mégis énekeseket megszégyenítő módon énekelnek, a kicsi lánytól a középkorú néniig. A szőr is felállt a hátamon, ahogy hallgattam őket.
Több szám volt, mindegyik temperamentumos, latinos hangzasú. Különböző csoportok vonultak fel és adtak elő egy műsort. Volt csak fiúkból álló, csak lányokból álló és vegyes kórus is. Ezután fehér és kék köpenybe, angyalkának öltözött kislányok futottak be a sorok közé és énekléssel egybekötött táncos koreográfiát adtak elő. Kecses balettmozdulatokkal mutattak be egy show-t, mert ez tényleg show volt, csak néztem. Nem csoda, hogy a templom tömve volt, ilyen helyre biztosan szívesen járnak az emberek… A helyi szociális élet, ami régen is biztos megvolt Magyarországon is… persze mostanában nem tudom hogy áll a helyzet a falvakban. Mindenestre effajta misékhez képest a katolikus mise rettenetesen lehangoló és unalmas szerintem. Nekem még külön erdekesség volt, hogy csak a zenére tudtam figyelni, mivel a szöveget nem értettem és a zene tényleg fantasztikus volt.
A mise után a templom előtt büfé várta a hívőket. Vizet, üdítőt, frissensültet (coxinha vagy kibe) kínáltak. Ilyenkor nagy társasági élet folyik; az emberek beszélgetnek még vagy 1-2 órát. Mi este nyolcra mentünk és éjfél körül értünk csak haza.
Praia, São Vicente
A következő nap kivittük Eclezio anyukáját a strandra (vagyis a tengerpartra), hát nagyon élvezte, olyan partra mentünk, ahol viszonylag nagyobb hullámok voltak. Párszor jól hátbavágta őt a hullám, de kitartott és áztatta magát vagy háromnegyed órát. Direkt a napernyő alá feküdtünk és különben is már delután volt, de majdnem sikerült megint leégnünk, úgyhogy estére megint mindenki olyan piros volt, mint a paradicsom.
São Paulo
Este elmentünk Sao Paoloba találkozni Eclezio egyik barátjával, Alexandreval, akivel régebben kollégák voltak az Embratelnél (ez a brazil Matáv). Elmentünk mindannyian forro-t (ejtsd: fohó) tancolni egy klubba. Kicsit jobb helyre számítottunk, nem volt az a nagy hangulat, így inkább elmentünk éjszakai városnézésre. Egy-két templom, üzleti negyed, Avenida Paulista stb... Így legalább elkerültük a meleget és a csúcsforgalmat...
Reggel 4-re értünk haza, másnap pedig megint csendes pihenő + baráti látogatás következett.
Eltelt a 2 hét...
Sajnos, hipp hopp, eljött a visszautazás napja és – nem nagy kedvvel - de muszáj volt pakolni. Eclezio sajnálta, hogy nem tudott mindenkivel elég időt tölteni, de ehhez még talán egy hónap is kevés lett volna.
De hogy a visszautazás ne legyen teljesen izgalommentes, arról Tei megint gondoskodott... Két autóra volt szükségünk ugyanis kijutni a reptérre a csomagok miatt. A gép délután hatkor indult, négy órától lehett becsekkolni, szóval max délután 2 órakor el kellett volna indulnunk, ha beleszamítjuk a forgalmat is.
Drága Tei, most csupán háromnegyed órát késett, és már majdnem 3 óra volt, mire el tudtunk indulni. Mindenki tűkön ült, mert ha kifogunk egy dugót, akkor a gépnek maximum integetni tudunk. (bár a brazilok mindenhonnan késnek, ez sajnos a repülőjáratokra nem mindig érvényes ugye...) Plusz, Eclezio megbeszélte néhány barátjával, hogy kijönnek a reptérre és amíg várakozunk, beszélgetnek egy kicsit. Hát, mivel ennyit késtünk persze ez a terv is kútba esett, és igaz, hogy végül találkoztunk velük, de a beszélgetés kábé öt percig tartott... És ez még nem minden. Mikor sorra kerültünk kiderült, hogy túlfoglalás van a gépen (a sorban már alig volt valaki, szerintem a becsekkolás is jóval előbb kezdődhetett) és a nő közölte, hogy ezen a gépen már nincs hely, de tudnak helyet biztositani egy masik járaton ugyanabban az időpontban vagy este 9-kor.
Mindegy, nem részletezem, nekünk mindegy volt melyik járattal megyünk, a lényeg, hogy vasárnapra érjünk vissza Londonba. Végül találtak nekünk helyet az erdeti gépen is, csak a másik probléma az volt, hogy az ülések a gép négy, különböző pontján voltak, így nem tudtuk egymás mellé ülni. Hát, nem örültem neki, viszont legalább Eclezionak sikerült megegyezni egy utassal, hogy mi ülést cseréljünk, így legalább mi ketten egymás mellé tudtunk ülni.
London, a nappali
Most már Londonban vagyunk, ezt már a felfűtött kis lakásbol írom. Kicsit furcsa volt visszajönni, olyan, mintha újra kezdődött volna a karácsony.
Nagyon jó volt Brazíliában. Az emberek kedvessége, szeretete és vidámsága kézzel fogható. Igaz, hogy a szomszéd minden nap délelőtt 10-tol estig csutkára csavarva hallgatta a magnót az udvaron, és így egyfolyában latin muzsika szólt a háttérben, a kutya folyton ugatott, a gyerekek kiabáltak, és a fülem pedig már két napja cseng, de most valahogy ez is hiányzik. Hirtelen nagy lett a csönd. Nem kopog be senki az ajtón és nem cseng folyton a telefon sem.
Akárhányszor visszamennék még oda, és tök jó, hogy ez most nem csak álom marad...”
Epilógus
Eltelt 10 év, és immár két és fél éve Brazíliában élünk. Az emberek mit sem változtak, ugyanolyan kedvesek és fárasztóak, mint amikor először jártam itt. Az ország sokkal gyönyörűbb, mint ahogy azt az ember elsőre el tudja képzelni. A távolságok európai szemmel nézve döbbenetesek, de a rengeteg megtett kilométer mindig meghozza gyümölcsét: Brazília elképesztő természeti adottságokkal rendelkezik.
A mindennapokat nemcsak a brazilok kedvessége, hanem sajnos örökös panasza, elégedetlensége és a közbiztonság hiánya is átszövi. A kérdés nem az, hogy vajon egyszer kirabolnak-e, hanem az, hogy mikor. Az élet legtöbbször a kisebb vagy nagyobb, a kevésbé vagy jobban zárt kondomínum falai közt zajlik. A tengerpart, a családi vagy baráti társaságban való grillezés és a munkás hétköznapok háromszöge tölti ki az itteni emberek mindennapjait.
Az életet egy brazíliai kisvárosban nagyságrendekkel kevesebb stresszel élik meg az emberek mint egy ugyanekkora méretű közép-kelet európai kisvárosban.
Ez egyfelől a latinos lazaságnak, másfelől a brazilok következmények nélküli társadalmi berendezkedésének köszönhető. Lehet, hogy csak én látom így, de úgy tűnik, hogy itt minden kimagyarázható, újracsinálható, megbeszélhető, nem dől össze a világ, há valami nincs kész (persze ennek is meg vannak a negatív oldalai) vagy nem jól sikerül és nem súlykolják bele az emberbe, hogy miben NEM jó. Ezen felül, itt az emberek hagynak maguknak pihenőidőt. Lehet, hogy hétfőtől péntekig rohannak és alig alszanak valamit, de péntek késő délutántól vasárnap estig csak a kikapcsolódásé a terep. Még akkor is, ha ezt az időt a kocsiban, az autópályán töltik el (ami néha tényleg őrület, én nem csinálnám, az biztos), de akkor is mennek valahová, és ki akarnak mozdulni a négy fal közül.
Mindezek ellenére mi most mégis csomagolunk, és január közepén Portugáliába, Lisszabonba költözünk. Kiváncsi vagyok, hogy ott majd milyen élmények várnak majd rám. Abban biztos vagyok, hogy az Angliában és Brazíliában eltöltött évek mindenképpen hozzájárulnak majd a portugál emberekhez való kapcsolatomhoz. Például - a korábbi évekkel ellentétben - nem fogok túlzott elvárásokat támasztani sem magammal szemben, sem pedig más emberekkel szemben. Nem várom el magamtól, hogy olyan legyek és hogy hasonlóan viselkedjek mint a helyiek. Nem várom el az emberektől, hogy barátkozzanak velem, bármennyire is jól esne és nem fogom folyton magamat hibáztatni, ha ez mégsem sikerül.
Ebből a távolságból, mint Brazília én kvázi hazamegyek a jó öreg Európába és őszintén megmondom, már alig várom!
A Hello from Santos blog hamarosan véget ér. További élményeimet Portugáliából (és talán még más országokból) a Trópusi lány blogon folytatom, és remélem, hogy lesz bőven élményanyag ott is. Viszlát hamarosan, akkor már Lisszabonból!
