Szülinap a tanyán

Imádom a brazil tanyákat. Vagy ültetvényeket, ha úgy tetszik. Én - a Rabszolgasors című sorozaton felnőtt generációból való - ilyenkor úgy érzem, hogy visszrepülök az időben és magam előtt látom a tizenkilencedik századi elegáns, turnűrös szoknyát viselő Donna Estereket, amint napernyővel sétálgatnak a kúriájukban, mögöttük pálma levélből készített, legyezőt tartó rabszolgáikkal. 

Vidéken nagyon népszerű, hogy régi, átalakított koloniális épületekben bonyolítanak le különböző rendezvényeket vagy hoznak létre turisták által látogatható farmokat. Ezeken a farmokon általában van egy étterem is, ahol gyakran tartanak szülinapokat, vagy ahová ki lehet autózni egy-egy ebéd erejéig. 

Két évvel ezelőtt már írtam egy szülinapról, amit Eclezio barátja, Anderson rendezett az ikreinek. Az erről szóló írás itt található. Anderson és a felesége, Rita - hát, mondjuk ki - nem igazán néznek szembe anyagi problémákkal. Brazíliában az ügyvédek és az orvosok extra jól keresnek, az ő családjukban pedig pont ez a szerencsés kombináció fordul elő.

Ennek megfelelően minden évben hatalmas parti keretében ünneplik meg az ikrek szülinapját, és erre az alkalomra mindig valamilyen farmot választanak ki. Ezúttal egy átalakított régi gyárépületre esett a választásuk Jundiaí-ban, Sao Paulotól mintegy 60km-re északra. 

Maga a meghívó egy egész napos programra szólt, amiben benne volt egy vonatozás és az ünneplés a farmon. Jellemző az Anderson és Eclezio közötti kommunikációra, hogy az előzetes szóbeli meghívó alapján a mi fejünkben egy kibérelt bulivonat és egy, a farmon leszervezett gyerekeknek szóló izgalmas program képe jelent meg. A bulivonat onnan jött, hogy amikor Eclezio megkérdezte, hogy abban az esetben ha lekésnénk a vonatot mi a teendő (milyen kis előrelátó, mi?) Anderson a lelkére kötötte, hogy ugyan autóval is el lehet jutni a farmra, de le ne merjük késni a vonatot, mert az a program egyik legjobb része és nem akarja, hogy elmulasszuk a lehetőséget. Ám legyen. 

A találkozó a Santa Cruz metróállomáson, Sao Pauloban volt  reggel hétkor (!) így szombaton reggel hajnali 4:25-re állítottam az órát, hogy még reggel 6 előtt el tudjunk indulni Santosból autóval, hogy biztosan ott legyünk hétre a metróállomáson. A peronra hét előtt öt perccel érkeztünk a másik 45 családdal egyetemben akit Anderson és Rita meghívott a farmra. Megkaptuk a jegyünket és a karszalagokat és ezután a kilenc megállóra levő Luz állomásra metróztunk, ahol a kibérelt nosztalgiavonat várt minket. 

A meghívó eredetileg két csoportra bontotta az utasokat: az egyik vagonba a gyerekek és az anyukák voltak beosztva, a másikba pedig a férfiak. Ez a leosztás akkor tudatosult csak bennem, amikor a női vagonban a síró, kiabáló gyerekek közül átnéztem a férfi vagon nyugalmába és ez a szitu egyből előhozta belőlem a feminista vadállatot. 

Hogy nem igaz, hogy Brazíliában a nők és a férfiak mindig külön vannak szedve, legyen az grillezés, vagy szülinap, hogy íratlan szabály, hogy a nők nőkkel csevegnek, a férfiak meg férfiakkal, az meg aztán különösen felháborító, hogy a nők kínlódjanak csak két-három hisztis csemetével, hát ezért vannak, nemdebár, a férfiak addig beszélgessenek csak nyugodtan, isten ments, hogy valaki megzavarja őket...

Kábé idáig jutottam el magamban a dühöngésben, amikor szerencsére kiderült, hogy nemcsak én, de más sem gondolta azt, hogy ez a fajta nemek és korosztály szerinti elkülönülés annyira szerencsés, így elég hamar elkezdtek keveredni az utasok. Sokan cseréltek vagont, így mi is átültünk a régi, nosztalgikusabb részbe. A vonatozás amúgy nagyon tetszett nekem. Mivel korán volt még, a levegő friss volt, a táj pedig úgy lett egyre zöldebb és zöldebb ahogy hagytuk el Sao Paulo külvárosait.

Egy bibi volt csak a dologban, mégpedig a fent említett kommunikációs zavar Anderson és Eclezio között. A "bulivonat" és a fantasztikus vonatozás részét a napi programnak tulajdonképpen ez a két és fél órás vonatozás jelentette... Annak, aki csak szökő évben egyszer ül vonatra, annak ez az út biztosan maga lehetett a csúcsok csúcsa. Mi viszont voltunk olyan oktondiak hogy a "bulira" fókuszálva sem vizet, sem pedig más élelmiszert nem vittünk magunkkal. Eclezio még a menetidőt is elfelejtette megkérdezni, és aki valaha utazott már kisgyerekkel (és egy örökké nassoló férjjel), az tudja, hogy ez mit jelent...

A vonat 8:30-kor gördült ki az állomásról, de szerencsére, köszönhetően a viszonylag bőségesebb, hajnali fél ötös reggelinek, a kissé hűvösebb időjárásnak, plusz az úton kapott egy csomag cukorkának a vércukorszintünk sem bolondult meg, így vidáman érkeztünk meg Jundiaíba. A vonatállomástól pár percnyi sétára várt minket két busz (nem bulibusz), és innen már csak 30 percet kellett zötykölődni, hogy pontban délre meg is érkezzünk a farmra.

A bevezetőben már írtam, hogy mennyire szeretem a brazil tanyákat és ahová most érkeztünk, az a szépségével, a rendezettségével és ápoltságával különösen feldobta a napomat. Egy régi, átalakított gyárépület belsejében volt az étterem, a parkban pedig egy játszótér, egy mini lovarda, egy halastó, egy kicsi kápolna, egy kávémúzeum és egy régi koloniális épület kapott helyet. 

Kiváló hétvégi program egy családnak - habár nem a legszerencsésebb választás egy 150 fős szülinapi partira, ahol a gyerekek nagy része 6 éves, vagy annál fiatalabb. Egyszerűen azért, mert a játszótéren kívül, ahová odatűzött a nap (és aznap 35 fok volt a napon) nem volt más hely, ahol a gyerekek rohangálni tudtak volna szabadon. Az étterem zsúfolt volt, a játszótér forró, a tó közelébe pedig nem szívesen engedsz egy 4-6 éves gyereket.

A programokért felelős csapat azért kitett magáért, és elvittek minket a kávémúzeumba és a kis kápolnába is (ne kérdezd, hogy ez a két hely miért érdekes egy 6 évesnek...), ügyesen koordinálták az ebédet és bonyolították a szülinapi torta felvágását is, de az egész minden volt, csak nem gyerekekre szabott.

Nekünk egy idő után feltűnt, hogy Anderson alig beszélget valakivel. Csak később állt össze a kép, hogy tulajdonképpen az ikrek összes iskolai osztálytársát hívták meg a bulira szülőkkel együtt, így Anderson és Rita nem is ismertek mindenkit személyesen. 

Aki olvassa a blogjaimat, annak már biztosan összeállt, hogy két dolog nagyon fontos a braziloknak: az első a gyerekek, ők minden és mindenki felett állnak a fontossági listán, a másik pedig a kifelé élés, a mások szemében való megfelelés, vagyis csúnya szóval a kivagyiság és a magamutogatás. (Ez utóbbiról itt írtam korábban: Ciki vagy nem ciki?)
Ez hozzátartozik a brazil kultúrához, és aki megteheti anyagilag - néha az is, aki nem - az súlyos pénzeket költ egy-egy ilyen szülinapi mulattságra. 

Ahogy mondtam, ez kultúra, és szerintem ahhoz, hogy az ember ezt természetesnek vegye, ebbe a részébe valahogy bele kell születni. Én nem hiszem, hogy ha lenne felesleges másfél millióm, akkor azt arra költeném, hogy megvonatoztassak és ebédeltessek 150 félig ismeretlen embert pusztán azért mert megtehetem, és tudassam másokkal is, hogy megtehetem. És lehet, hogy csak azért mondom ezt, mert egy: nincs ilyenre másfél millióm, és kettő: az otthoni, magyar több száz fős lakodalmakkal sem értettem soha egyet, hogy csak azért hívjunk meg soha nem látott rokonokat, mert KELL... Nem tudom, talán csak hozzáállás kérdése az egész...

Az ebéd egyébként nagyon finom volt. Büfé jelleggel szolgálták fel a szokásosat: saláta, rizs, bab, rántott banán, sült csirke, párolt káposzta és brokkoli, spagetti és különféle szószok voltak az asztalon. 
Az ebéd, a kápolna- valamint múzeumlátogatás után következett a torta, amelyet ezúttal úgy tálaltak, hogy a csokival bevont piskóta mellé kínáltak különböző (bitang) édes szószokat: volt gyümölcsíz, kókuszkrém, sűrített tej, krémsajt valamint citrom chutney.

Délután 3 óráig volt kibérelve az étterem így nem sokkal fél négy előtt gördült ki a buszunk a parkolóból. A 30 perces úton a vonatállomás felé gyakorlatilag az összes gyerek elaludt a kellemes légkondis buszon, sokakat ölben vittek fel a vonatra.
Hazafelé a vonaton már sokkal melegebb volt, mind odafelé menet, de az egész napos programért még így is megérte, mert egy nagyon jó érzéssel jött el az ember a farmról. 
Andersonéktól a metrónál vettünk búcsút - persze csak a legközelebbi viszontlátásig.