Karnevál a Passarela do Samba-n

Hetek óta bújom az újságokat, böngészem az internetet a pontos dátumok után. Amit tavaly sikerült jól elbénáskodnom (nem tudtam mikor lesz a felvonulás és, hogy hol lehet rá jegyeket kapni) az az idén nem fordulhat elő. A karnevál hetére pontos információm van mindenről. A parádéról, a jegyekről, és az utcai felvonulásokról (blocos) is.

Elsőként, az értékesítés első napján vesszük meg a jegyünket a jelmezes parádéra. Santos kisváros ugyan, de sosem lehet tudni, talán éppen most akar mindenki lejönni Sao Paulo-ból, és gyönyörködni az itteni iskolák varázslatos jelmezeiben és a szambatáncosnők csípő- (vagyis inkább fenék) mozgásában. 

Habár sajnos úgy tűnik, hogy aggodalomra semmi ok. Alig találok embert ugyanis, aki lelkesedne a karneváli időszakért, olyannal pedig nem is beszéltem, aki a felvonuásra is menne. Furcsa ez a közöny. Ami itt a braziloknak teljesen természetes, annyira, hogy sokakat nem is érdekel, az egy külföldinek hihetetlen élmény, maga a csodaország. Az egész felvonulás, a jelmezek, a táncosok, hogy mennyi munkát fektetnek bele a jól felépített koreográfiába, a hihetetlen energia és lelkesedés!

Szerencsére azonban, az én lelkesedésemben szívesen részt vesznek mások is, és annak ellenére, hogy a karnevált nem kedvelik, azért kaptam pár virágfüzért és egy maszkot is az egyik ismerősömtől.

A jelmezes felvonulás három estén át tart. Este hétkor nyílnak a kapuk a Passarela do Samba-n, de az igazi móka csak 10 óra után indul. Akkor érkezik meg a király (Rei Momo), a királynő (Rainha do carnaval) és a hercegnő, hogy megnyissák az idei felvonulást, később pedig majd egyenként üdvözlik a szambaiskolák vezetőit, a Carnavalesco-kat is.
Rei Momo alakja egyébként a görög mitológiából ered. A szarkazmus és a delírium istene aki harangsapkát visel, egyik kezében egy maszkot, a másikban pedig egy babát tart, ezekkel gúnyolódva a többi istenségen. 

Amíg kezdődik a show, addig lehet bámészkodni, sörözni, coxinha-t vagy churrasquinho-t (pálcikára húzott grillezett húst) enni. A hangszórókból üvölt a szamba, a konferanszié negyedóránként ismerteti az esti műsort, egyenként bemutatva az iskolákat. Hat iskola fog felvonulni, ebből kettő nem annyira népszerű még, ők a bevezetők, a másik négy viszont a Special Group-hoz tartozik, várható tehát, hogy az ő jelmezeik pompásabbak lesznek a belépő csoportokénál.
Sokan a Special Group előadásaira érkeznek csak, tehát éjfél előtt még messze nincsen tele a lelátó, de nem is baj. Egy rioi karnevál biztosan sokkal fantasztikusabb és nagyobb volumenű, de itt lehetőségem van karnyújtásnyira állni a felvonulóktól, közelről megnézni a sminkeket, a csillámpúdert és a csillogást a táncosnők arcán, integetni nekik, hogy aztán kifejezetten az én kamerámnak pózoljanak. 

Fél tízkor begördül a busz, megérkezik a zsűri. Két ponton helyezkednek el, és pontozni fogják a kosztümöket, a fantáziát, a tánctudást, az összhangot, a kocsidíszítést, a dobosokat és a ritmust. 
Amíg várakozunk legurul pár doboz Skol, ettől is, meg a fülbemászó szamba zenétől is, páran táncraperdülnek, de akik a helyükön maradnak azoknak is nagyon jó a hangulata.
Lassan érkezik az első csoport, a konferanszié is egyre izgatottabb és egyre hangosabban ordítja a mikrofonba a kezdés időpontját. Kedves közönség! Még 15 perc és kezdődik a felvonulás! Még 10 perc drága emberek! Még 5 perc, és már itt is vannak! 
Látni már a táncosokat a bejáratnál, az utolsó percekig gyakorolják a koreográfiát. Majd felharsan a kürt, kinyílik a kapu és elkezdenek befelé táncolni, lassan, nagyon lassan haladnak. A szabályok értelmében 40 perc alatt kell nekik végighaladni kifutón, így tyúklépésben, araszonként haladnak előre és közben rendületlenül táncolnak. 
Egy-egy szambaiskola produkciója több blokkból áll. Vannak a jelmezes felvonulók, a dobosok, a feldíszített kocsin táncolók, a teáscsészére emlékeztető, nagyszoknyában pörgő baiana-k (ők az északi Bahia-t jelképező nénik, és kizárólag idős hölgyek lehetnek, nem fiatalok!), a páros táncosok és persze a szambatáncosnők. Ezeket a blokkokat egy-egy karmester vezeti, irányítja, de oldalt is vannak segítők, akik a harmoniaért vagyis a békéért felelnek. Ők fel-alá szaladgálnak, mérik az időt, terelik a táncosokat és vigyáznak, hogy a közönség és a sajtó ne vegyüljön a táncosok közé.  Az összhang nagyon fontos és közben figyelni kell a ritmusra és az időre is.

A dobosok (baterias) is külön karmesterrel dolgoznak. A direktor, a Mestre de bateria irányítja őket, mutatja a ritmust, és hogy mikor kell szünetet tartani, ki ne essenek belőle. Aki szereti a karneváli szambát, annak ez a rész maga az őrület, a repinique (a vezérdob) által vezetett caixa-k (pergődob), surdo-k, tamborim-ok fülsüketítő pergése, a chocalho-k, vagyis a csörgődobok, és csörgők, mellé az énekesek (puxadorok), akik cavaquinho-n (kicsi gitárokon) játszanak. És mindezt közvetlen közelről.

Éljenez a tömeg, akik felfedezik az ismerősüket a táncosok között, azok hangosan ujjongva hívják fel erre a figyelmet, a szambatáncosnők barátnői linda! linda! vagyis csodaszép, bókokat kiabálnak, erre a táncosnő odajön és csak nekik, a barinőknek táncol egy ritmust. Nagyon jó a hangulat, el sem tudom képzelni mi lehet Rióban, ha már egy ilyen kis helyen is ekkora forgatag tud kialakulni.
A táncosnők egyszerűen gyönyörűek. Persze nem mindenki rendelkezik tökéletes alakkal, de a fenékrázás feledteti a testi tökéletlenséget. 
Eclezio egyszer meg is jegyzi, hogy amennyi segget ő most látott, az egy egész évre való fantáziáját kielégítette, én meg megjegyzem, hogy persze, csak az a baj, hogy a seggek fele nem női segg volt. Ami hát igaz, voltak férfi szambatáncosok is, nőnek öltözve, a szabad nemiségvállalás jegyében.

Látszik az embereken, hogy nagyon élvezik a banzájt, a közönség és a felvonulók együtt éneklik a samba-enrendo-t, vagyis a két versszakból és két refrénből álló dalocskát. Minden szambaiskolának megvan a maga enrendo-ja, a témája, és az e köré énekelt dala, melynek a szövegét a karnevál előtt kiadja a sajtó. 
Későn kezdődött a felvonulás, és harminc perces szünetekkel jönnek az iskolák, így a legjobbak, mint a későbbi győztes, az X-9 nevű iskola is csak reggel háromnegyed hatkor kerül sorra. Őket már nem (bírtuk) megvárni, győzött az álmosság és a fáradtság, ami éppenséggel az egész buliból áradó hatalmas energiából eredt. Az emberekből áradó öröm és energia, amire rá kell készülni és ami annyira magával ragadja az embert, hogy még pár nap után is annak a hatása alatt áll.
Ameddig ott voltunk, az maga volt a csoda, és a káprázat és eredetileg egy csomó képet akartam készíteni, de volt, hogy csak álltam és nem bírtam betelni a látvánnyal, a zenével és a forgataggal, a kamera pedig ez idő alatt ott pihent a kezemben.

Hát ilyen egy karnevál Brazíliában.

bejárat a Passarela do Samba-ra

 a király (Rei Momo), a királynő (Rainha do carnaval) 

 a felvonulók

a baiana-k

a dobosok

szambatáncosok

Második éve Brazíliában...

Lakó 1.: - Kedves lakóközösség! Valaki meg tudná nekem mondani, hogy ki az a pár aki angolt tanít a lakóparkban?? Nagyon sürgőőőőős!!!!
Többiek: - Cecília és Eclezio (mellékelve a telefonszámot)
...
Mi: - Szia! Mi adunk magánórákat angolból, szeretnél nálunk tanulni?
Lakó 1.: - De kedvesek vagytok! Igen, de nem tudom kész vagyok-e rá....
.........................................................................................................................................

Lakó 2.: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni, hetente négyszer, napi egy órát, lehet?
Mi: - Persze, ekkor meg ekkor, ennyi meg ennyi lenne egy hónapra az óradíj.
Lakó 2.: - Rendben! :)
Mi: - Már jövő héten szeretnél kezdeni?
Lakó 2.: - Igen!! :)

(a részletek megbeszélése után)
Mi: - Rendben, akkor jövő héten ezen a napon és ebben az órában találkozunk.
Lakó 2.: - Oké! :)

(a következő héten csak megerősítésként az óraadás napján)
Mi: - Szia! Csak megerősítenénk a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello? Szeretnénk megerősíteni a mai angol órát.
Lakó 2.: -
Mi: - Hello...?
Lakó 2.: - Öööö...most sajnos nincs pénzem angol órára...
............................................................................................................................................

(egy kisgyerekes, gyesről visszatérő, munkát kereső tanítvány, akinek a munkájához kell az angol, plusz interjúkra gyakorolunk. Ő kora délután járt hozzám)

J.: - Cecília, a jövő hónapban nem biztos, hogy tudok jönni, most kicsit meg vagyunk szorulva anyagilag, de utána mindenképpen jövök, mert kell nagyon az angol! És remélem, hogy akkorra találok új munkahelyet is!!
Én.: (ezúttal csak gondolatban): - De J., ha találsz munkát, akkor hogyan akarsz egy 8 hónapos baba mellől, munka után, esténként angolra járni...?
.............................................................................................................................................

Tanulom az embereket. A második, itt töltött év legnagyobb kihívása: ők maguk, a brazilok. Hogy megértsem, mit miért csinálnak. Miért mondják ezt, ha az ellenkezőjét cselekszik. Miért nem mondják meg a nyilvánvalót, és miért mutogatják azt, ami nem tartozik másra. Az okokat nyilván nincs értelme keresgélni, itt az a kérdés, hogy meg tudom-e szokni, hogy tudok-e azonosulni ezekkel dolgokkal és én úgy gondolom, hogy tudok.

Túl a kezdeti nyelvi nehézségeken, túl a saját magam megtalálásán való időszakon, most van időm a körülöttem élőkkel foglalkozni és (sokszor) rácsodálkozni dolgokra, az ő reakciójukra és hozzáállásukra. 

Ahogyan gyermeki örömmel lelkesednek mindenért, de amikor konkrétumra kerül a sor, akkor nagyokat hallgatnak és az érdeklődés legkisebb szikráját sem mutatják. Ahogyan megígérnek mindent, hogy a másikat boldoggá tegyék, de amikor cselekedniük kell(ene), hirtelen elérhetetlenek lesznek, és nem válaszolnak üzenetekre, mert kínos, hogy nem mondtak nemet, amikor kellett volna.
Ahogyan elkötelezik magukat anélkül, hogy előre végiggondolták volna a következményeket, vagy a jövőbeli kötelezettségeiket. Ahogy képtelenek nemet mondani, vagy finoman visszautasítani azt, ami nem a kedvükre való, vagy csak egyszerűen megmondani az igazat. 

V.: - Szia Cecília! Angolt szeretnék tanulni, a munkámhoz kell. Én Mexikóból származom, régióvezető vagyok egy cégnél és angolul és spanyolul kommunikálok a többi céggel.
Én: - Rendben, beszéljük meg a részleteket.

(kicsit később, miután megbeszéltük a napot, hogy mikor kezd)
V.: - Szia Cecília, ne haragudj, de Mexikóba kell utaznom két hónapra, de amikor visszajövök, elkezdjük az angolt, jó?
Én: - Persze, semmi probléma! Majd hívjál amikor visszaértél.

Azon a héten, és azóta is rendszeresen összefutunk a liftben, ahol ő mindig mosolyog és köszön is minden alkalommal - spanyolul...
................................................................................................................................................

Egy másik hölgy: - Sziasztok! Angolt szeretnék tanulni heti öt órában, és csak beszélgetni meg írni szeretnék, nyelvtant annyira nem. Nagyon sürgős lenne megtanulnom beszélni, ezért a kommunikációra szeretnék csak fókuszálni.
Mi: - Rendben, milyen szinten beszélsz már angolul?
Hölgy: - Semennyire, teljesen kezdő vagyok.                                    

Ez utóbbi párbeszéd nem könnyű, mert ilyenkor el kell oszlatni azt a téveszmét, hogy egy nyelvet a nulláról pár hónap alatt kommunikációs szinten (tehát nem csak elmondom a nevem, hogy hol lakom meg még pár melléknevet is tudok) meg lehet tanulni. Sokan ezért adják fel hamar, mert nem hosszútávú projektként tekintenek a nyelvre, annak elsajátítására és arra, hogy mennyi előnnyel jár ez majd a jövőben, hanem valamire, amire most és azonnal van szükség (esetleg már tegnapra kellett volna), és ami biztosan könnyű is, hiszen sok nyelviskola így hirdeti magát.

A Carpe diem, az Élj a mának életszemlélet a hosszú- (és rövid-) távú tervezés legfőbb ellensége. Az így élő népek napjai boldogan telnek, nem nyomja vállukat a jövő esetlegesen sötét és bizonytalan képe, benne vannak a mostban és megélik a pillanatot, ugyanakkor folyamatosan le vannak maradva és tüzet oltanak az élet több területén. Nincsenek felkészülve, nem biztosítják be magukat az esetleges kockázatok ellen, sokszor sajnálkoznak az elszalasztott lehetőségek felett, majd túllépve mindezeken ugyanúgy élik tovább az életüket, soha nem tanulva a múlt hibáiból.
A panaszkodás és a sopánkodás a brazilok egyik legfőbb ismérve, kiegészítve azzal a ki nem mondott szabállyal, hogy tilos változtatni a dolgokon, tilos megoldani azt, ami egyébként könnyen megoldható (nem húzok pulcsit ha hideg van, akkor sem, ha a pulcsi ott hever  széken az orrom előtt, hanem rinyálok két órán át vacogó foggakkal) mert hát akkor hová lenne a panaszkodás öröme?

D.: - Szia, munkát keresek, és szeretnék felkészülni, hogy folyékonyan tudjak beszélni magamról egy esetleges interjún.
E.: - Oké, milyen szinten beszélsz már angolul?
D.: - Egy kicsit beszélek, de nagyon bizonytalan vagyok.
E.: - Jó, csináljunk egy próbaórát, meglátjuk mennyi idő alatt tudlak felkészíteni interjúra.

(az első órán kiderül, hogy az illető csak pár mondatot tud kínlódva elmotyogni, sok munka áll hát előtte)
D.: - Ööööö, az az igazság, hogy nemsokára lesz egy interjúm...
E.: - Mikor lesz az interjú?
D.: - Kedden...
(tehát: kemény öt napunk felkészíteni valakit, hogy adja el magát egy cégnek angolul, aki még csak makogás szinten van) 

A kötelezettségeket itt szintén latinos lazasággal kezelik az emberek. Ez nem mindig jelent ám rosszat egyébként, a kérdés csak az, hogy az ember melyik oldalon áll. Ha nekem kell időre menni valahová és nem megyek, mert nincs kedvem, akkor milyen jó már, hogy a többi ember is így csinálja. Viszont ha én várok valakire, aki nem jön, akkor viszont a bosszankodást is zsebre kell tennem, mert lehet, hogy legközelebb megint én fogok a másik oldalon állni.
Kötelezettségek betartásának alapjait már gyerekkorban el kellene kezdeni, de a brazil egy fantasztikusan gyermekbarát nép, így sokszor elnéző, sokszor megengedő, sokszor nem következetes, ezért sok gyerek nem tanulja meg, hogy amit elkezdett, hogy amire elkötelezte magát azt bizony csinálni kell, vagy legalábbis elkezdeni...

(párbeszéd Caio barátjával, a 8 éves L.-lel)
Én: - Szia L., nektek mikor kezdődik az iskola?
L.:  - Tegnap kezdődött, de a héten még nem megyek.
Én.: - Miért nem mész? - kérdezem, de ő csak mosolyog.

Kíváncsi vagyok, ezért később megkérdezem Ecleziot:
Én:  - L. azt mondja a héten nem megy suliba pedig már elkezdődött nekik az iskolaév...
E.:  - Első hét? Ó, ez teljesen normális, az első tanítási hét még laza, ilyenkor sok gyerek nem megy suliba...

Itt azért a magyar oktatási rendszeren eddződött énem dob egy hátast és nem tudom, hogy ez most jó, ennyire lazán venni a dolgokat, vagy nem túl jó, mert a gyerek ezt viszi tovább a felnőttkorba. Aztán úgy döntök, hogy ez jó. Sőt, tök jó. Mert az tény, hogy itt a gyerekek nem görcsölnek a sulin, a házifeladatokon és a teszteken. 
Tanulni persze kell, itt is van osztályismétlés, tehát egy bizonyos szintet itt is nyújtani kell, de ráérnek idegeskedni a tanulmányokon később, amikor már nagyobbak lesznek és felfogják, hogy mit miért kell megtanulni. Addig pedig gyerekek maradnak és azzal foglalkoznak ami nekik a legfontosabb: a játékkal és a barátokkal. Ebben pedig abszolút támogatják őket a felnőttek. 

Nem tudom mennyit változtam az utóbbi két évben, de azt érzem, hogy a hozzáállásom bizonyos dolgokhoz alapvető változáson ment keresztül. Sokkal megértőbb, türelmesebb és segítőkészebb lettem, messze nem idegesítem fel magam az embereken annyit mint régen. Valamint nem kritizálok olyanokat, akiket nem ismerek személyesen. Nem tudhatom ugyanis, hogy az illető honnan jött, mi az indítéka, mi készteti arra, hogy úgy cselekedjen, ahogy. A véleményem meg lehet persze, de a második gondolatom mindig az, hogy biztosan meg volt rá az oka. És kész, megyünk tovább.
Latin-Amerika egy másik világ. A brazilok szeretik kritizálni önmagukat, az országot, szidni a politikusaikat, és Európát egy minden mézben fürdő Kánaánnak látni, ahol minden működik, minden szép és jó, de én erre mindig azt mondom, hogy ne formáljunk véleményt addig, amíg nincs összehasonlítási alapunk. Egy vagy két országban való eltöltött idő kevés, néha egy harmadik, negyedik, ötödik országban élés segít összerakni a képet, hogy milyenek vagyunk mi emberek, hogy mennyire hasonlítunk, annak ellenére, hogy egy másik országból jöttünk, más kultúrával rendelkezünk, és hogy egyik nép, egyik ország sem érdemel sem lesújtó kritikát, sem pedig határtalan áradozást és féktelen dicshimnuszt, mert mindenhol vannak jó és jól működő dolgok, mint ahogy vannak rossz és rosszul működők is és mindenki máshol találja meg azt, amire neki szüksége van.

Én csak ismételni tudom önmagam: Brazília egy jó hely, és a hely, amire nekem itt és most szükségem van.