Színházban voltunk múlt vasárnap. Az Angol Kulturális Központ (Cultura Inglesa) szervezett egy egy hónapos fesztivált, amelynek keretében angol nyelvű színházi előadások, filmek, koncertek kerültek megrendezésre. A legtöbb ilyen rendezvény persze Sao Pauloban volt, de egy színházi előadás erejéig Santos-ba is ellátogatott egy három, angol tagból álló formáció és a Table Book On The Is (kabé Asztalon a könyv van) komédiát adták elő, ami különböző szkeccsekből állt. Kicsit ilyen Monty Python-os stílusa volt a darabnak, de látszott, hogy külföldiek számára írták: a nyelvezete könnyed volt és jól érthető, nem használtak bonyolult szavakat és kifejezéseket, a színészek minden egyes szót jól érthetően ejtettek ki, bár nem tudom, a darab végére mennyire fáradt el az állkapcsuk ettől a sok, lassított artikulációtól.
Kép forrása: http://comedyenglish.com/whats-cee/
A színházi előadásról jutott eszembe, hogy írok egy kicsit az angoltanításról, meg a tanítványaimról.
Tavaly novemberben kezdtünk el hirdetni magánórákat (Eclezio csak hétvégén tanít, én egész héten) és hamarosan jelentkezett is egy fiatal anyuka, hogy szeretne angolul tanulni. Rendben, megbeszéltünk vele egy találkozót, ahol Eclezioval mind a ketten bemutatkoztunk és beszélgettünk vele egy kicsit. Kiderült, ő még csak kezdő és amikor világossá vált számára, hogy velem tanulna, aki nem nagyon beszél portugálul, a pánik kis jelei mutatkoztak az arcán. De kedves volt, sokat mosolygott és mivel egy épületben lakunk, Eclezio még a nyelvtankönyvet is odaadta neki, hogy nézegesse az első angol óráig.
Nos, ezután a találkozó után a hölgy eltűnt, nem reagált sem hívásra, sem üzenetre, ami nem volt baj, csak nála maradt a könyvünk, amit szintén nem iparkodott visszaadni. Végül hosszas üzengetés és nyomozás után (nem tudtuk ugyanis pontosan melyik lakásban lakik) az apukáján keresztül - aki szintén a házban lakik - sikerült visszaszereznünk a könyvet.
Ezután sokáig, amikor összefutottunk a liftben, a hölgy olyan zavarban volt, hogy még köszönni sem akart, végig a földet nézte és került minket ahogy csak lehetett. De mivel mindig mosolyogtunk rá a liftben meg a házban egy idő után csak felengedett és ma már legalább köszön.
Szerencsére ez csak egy egyszeri eset volt, de azért tanultunk belőle. Az ezután következő tanítványok nem "mutatkoztak be" íly módon, egy-két kivételtől eltekintve rendszeresen járnak órára és nagyon is jól kijövök velük.
Az egyik legelső tanítványom Veronica, ő mérnök és a szakmájához kell neki az aktív angol nyelvtudás. Folyékonyan beszél angolul, de szeretné szinten tartani, mert napi szinten ugyan nem használja a nyelvet, de néha beszélnie kell telefonon az amerikai kollégáival és akkor le szokott izzadni. Ő nemcsak tanulja, hanem élvezi is az angolt és minden lehetőséget megragad a beszélgetésre.
Ő mondta nekem, hogy van egy ilyen beszélgetős klub Santos-ban, a Poliglota, ahol minden kedden este egy kávézóban jönnek össze az emberek, hogy angolul beszélgessenek.
Eddig nem sikerült oda eljutnom, mert épenséggel akkor is tanítok, mivel a legtöbb tanítványom este, munka után tud csak órára jönni.
Veronican kívül a legtöbb tanítványom diplomás szakember, és mindegyiküknek a munkához, előrelépéshez kell az angol. Ezen kívül jönnek olyanok is, akik éveket töltöttek el különböző nyelvtanfolyamokon, érteni értenek valamit, de gyakorlatilag meg sem tudnak szólalni. Ez a meg sem tud szólalni szó szerint értendő, tehát bejön, leül és annyit képes mondani, hogy Hello, egy mondattal sem többet. Ez általában azért van mert vagy a kiejtését szégyelli (legtöbbször amúgy nincs miért), vagy a tanfolyamos osztályok létszáma túl nagy volt (20 ember) és ott tényleg nem volt idő vagy lehetőség a párbeszédet gyakorolni. Általában ezek az emberek szégyenlősebbek, ezért velük az elején sokat kell olvasni hangosan, hogy először megszokják a saját hangjukat és ne szégyeljenek idegen nyelven beszélni.
Kevesebb az olyan ember aki hobbiból tanul, illetve még kevesebb a diák, akiknek a szülei megelőlegeznék a tudást és még ebben az aktív tanulási időszakban járatnák külön angolra.
Az egyik ilyen kivétel a 14 éves Leticia, akinek az anyukája elég maximalista és Leticiaval már gyerekkorától hallgattatott angol gyerekdalokat, néztek meséket, megtanulták a számokat és az abc-t.
Hallatszik is a kiejtésén, nagyon szép amerikai akcentussal beszél, folyékonyan. Igaz, nagyon szeret mindent csak jelen időben elmondani, mert a mult idős ragozásokat eléggé keveri.
Így vele most múlt időzünk, de nem könnyű, mert Leticia, a maga 14 évével a kamaszkor kellős közepén van, és hol szerelmes, hol szomorú, hol fel van pörögve, hol pedig maga alatt van, és így nagyon nehéz akár 10 percre is lekötni a figyelmét. Továbbá be nem áll a szája, folyamatosan beszél, viszont nem a legjobb hallgatóság. Sokág nem tudok magyarázni neki, mert 5 perc után elkalandozik a figyelme, és ilyenkor egy-egy beszélgetés valahogy így néz ki:
Én: Oké Leticia, akkor most átvesszük a különbséget a folyamatos és az egyszerű múlt idő között, rendben? (és itt elkezdem magyarázni a különbséget)
Kábé öt perc után, mikor már rátérnénk a feladatokra, és kérem, hogy mondja el szóban hogyan tenné a következő mondatot múlt időbe, egyszer csak megszólal:
- Olyan boldog vagyok!
Én: Tessék?
Leticia: Olyan boldog vagyok! Guilherme (Leticia fiúja, a szerk.) átjön holnap és úgy hiányzik és már alig várom!
Én: Oké, az tök jó. (Mivel nem akarok udvariatlan lenni, ezért kérdezek pár dolgot Guilherme-ről. De Leticiaból ömlik a szó, és nagyon nehéz őt visszaterelni a nyelvtanhoz)
Vagy egy másik eset:
Én: Mesélek neked a brit kultúráról egy kicsit, például milyen kifejezéseket használnak az angolok amikor becézni akarnak valakit vagy valamit amit szeretnek.
Leticia: Jó!
Én elkezdek mesélni, és még egy perc sem telik el, amikor Leticia hirtelen közbeszól:
- Olyan szép szemei vannak...
Én: Kinek?
Leticia: Hát Guilherme-nek! A múltkor is úgy nézett rám....
Szóval taktikáznom kell, hogy Leticia érdeklődését fenntartsam, így sokat beszélgetünk filmekről, könyvekről, a divatról, zenéről, fiúkról meg minden olyan dologról ami egy 14 éves lányt érdekelhet. Néha persze hiába minden erőfeszítés, az egyik alkalommal például Guilherme összeveszett Leticiával és sajnos az átmeneti szakítás pont az angolóra napjára esett, aminek az lett az eredménye, hogy egy órán keresztül vigasztaltam a síró Leticiát az aznapi tanulás helyett. De egyebként nagyon jó fej, kedves kislány és azért néha ő is szokott érdeklődni az én kultúrám iránt és az arra adott választ végig is hallgatja.
Az egyik közös gyenge pont az összes tanítványomnál a házi feladat. Meg is értem persze, felnőttként, munka mellett nem könnyű még a házira is rávenniük magukat esténként, és én nem is erőltetem, ha úgy látom valakinek tényleg nincsen rá ideje.
Az egyik volt tanítványom példaul, egy 8 éves kislány anyukája, aki menedzser egy cégnél, általában este 7 körül ért haza, aztán még elment eddzeni mert magas volt a koleszterin szintje és csak ezek után jött angolra, este 9 és 10 között.
Itt teljesen másképp jár az idő, az emberek nagyon korán mennek dolgozni, reggel 6 körül kezd el növekedni az utcán a forgalom és este 10-11-ig van valamilyen programjuk.
A hétköznapok rohanása után viszont a hétvége szent és sérthetetlen. Alig találok olyan embert aki hétvégén hajlandó angolra járni, ha mégis ráveszik magukat, akkor az maximum szombat délelőtt, de inkább nem...Mindenki próbálja letudni a feladatait hétfőtől péntekig.
Összességében szeretek tanítani, jó látni, hogy tudok valamiben segíteni az embereknek. Mostanában kezdtem el érdeklődni nyelviskolákban is, hogy esetleg tudnék-e ott is tanítani, de még nem érkezett visszajelzés, főleg mert az iskolák szemeszterekben számolnak és a téli szünet itt csak júliusban kezdődik majd el.
Nem nagyon vágyom vissza pénzügyi területre dolgozni, meg különben is, ahhoz még nagyon sokat kell fejlődnie a portugálomnak is. Egyelőre jól vagyok így, a többi meg majd alakul magától, ahogy eddig is tette:-)
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
We went to theatre last Sunday. A festival about English culture has been organized by The English Cultural Centre (Cultura Inglesa) in June and although most of the events are placed in Sao Paulo, some of the programs are presented in other cities too.
The title of the play was "Table Book on the Is" and it was presented by three very entertaining Englishmen who shared their language and their comedy through a series of sketches. It was like a Monty Python play but was designed specially for foreigners whose English was their second language. They were really funny and pronounced each word very well and the audience enjoyed their play very much.
Source: https://twitter.com/comedyeducation
After this event it came to my mind to write a post about English teaching and about my students. I had started to advertise last October and soon a young lady called that she wanted to learn English. No problem, we set a meeting with her to introduce ourselves and to have a chat about her expectations. As it turned out she was a beginner and when she learnt that it would be me who would teach her (and speak very little Portuguese) a little bit of panic were shown on her face. Anyway, she was kind and smiley and Eclezio was even so generous that he lent our English book to her to go through before the first lesson. (She lives in the same building as we)
Well, after this meeting the lady disappeared and she neither returned our call nor answered to messages. It was not a problem for us but actually she kept our book and didn`t show any sign to return it back to us. After some investigation (as we didn`t know which flat she lived in) we found out that her parents also lived in our building so through her father we managed to get back our book at least.
Following that, every time we bumped into each other (I mean with the girl) in the lift or at the corridor she was so ashamed that she even didn`t want to say hello to us for a long time. But as we kept smiling at her every time we saw her, after a while she started to be friendly again and at least we had some polite small talk with her by now.
Fortunately it was just a one-off case but we learnt the lesson. Since then we didn`t have similar experience and most of our students come regularly and study well.
One of my first students is Veronica. She is engineer and she needs English for her profession and work. She speaks fluently but she wants to keep a good level of English as sometimes she needs to call her colleagues in the U.S. and in such cases she is often embarrassed.
She takes every opportunity to practice the language and she found a club in Santos, called Poliglota, where people meet every Tuesday to talk in English. I haven`t been to this meeting yet because I actually teach on that evening too but I hope I will get there once.
Most of my students are professional and they need English for their work. I also have some ones who spent years at different kinds of courses and they know grammar more or less but when it comes to speak, all they are able to say is Hello. I mean it as I say, speaking is not an easy thing to do and it`s a challenge for most of the people either because of their pronunciation or because they are just shy talker.
In this case I usually start with reading exercises to get them used to hear their own voice. After that they become to talk about other things too.
I have less students who come to study by hobby, and I still don`t have enough young or children but mainly adults.
One of the exceptions is Leticia, a teenage girl, whose mother was enough clever and started to teach her in English when she was a baby. They listened a lot of songs and nursery rhymes in English, she learnt the ABC, numbers, and many things. She has very good American English pronunciation so it`s my pleasure to talk with her.
The only thing is that she likes talking only in present tense as she doesn`t really know conjugation in past tense so we have to practice it a lot.
The other thing is that since she is just 14, she can hardly concentrate as her mind is full of other things, like love, boyfriend, fashion, music. Most of our conversation is about these subjects and it`s not easy to direct her back to the grammar sometimes.
Here is an example:
Me: Okay, Leticia, let me explain to you the difference between Past Continuous and Simple Past.
Leticia: Ok!
I start to explain the above and after about 5 min, Leticia suddenly speaks:
- I am so happy.....
Me: Excuse me?
Leticia: I am so happy! I am going to see Guilherme (her boyfriend) this Saturday and I am looking forward it!
Me: Oh, that`s cool, I am happy for you too! (and just not to seem to be very impolite I ask few things about this Guilherme guy)
But Leticia is unstoppable, once she started to talk about Guilherme it`s hard to make her to pay attention again.
I always have to find interesting topics to talk about however nowadays there is no more exciting subject for Leticia as Guilherme himself.
Last time they had a an angry argument and Guilherme temporary broke up with Leticia and this unfortunate event happened on the day of the English class, so instead of English grammar, I had to give a shoulder to the crying Leticia.
One of the common weak point in my students` life is the homework. I understand of course that after a hard day work, not many people are keen to sit down and write sentences in English therefore I try to give them as less homework as possible.
Weekend is another "holy thing" here. I barely find people who want to study on the weekends, as they usually work a lot during the week so they want to relax on Saturday and Sunday.
As a whole I like teaching. It`s good to see that I can help people to achieve something. I started to call English schools too to teach but so far I haven`t got feedback yet, probably because schools has semesters and the next one starts in August only.
Regarding going back to work in finance to be honest I don`t feel like "rushing back" to office environment because teaching English at home means more flexibility and much less stress and I am pretty comfortable with it now.
Obviously my Portuguese has to be improved too in order to find job in an office so let`s see what future brings. As the saying goes: It has never been so, that it wouldn't have been anyhow.
