Búcsú Brazíliától, búcsú a blogtól

Hamarosan Lisszabonba költözünk. Ez már kezd egy fajta életforma lenni: 3 év itt, 4 év ott, 3 év amott...így aztán nem tudom most megmondani, hogy Portugáliában meddig maradunk. Idáig egyedül Londonról tudtam előre, hogy nem ott fogok megörgedni - bár, ezek után ki tudja...

Most, hogy eljött a búcsú ideje, számot vetettem magamban, hogy mik is azok a dolgok, amik nagyon, és mik azok, amelyek egyáltalán nem fognak hiányozni innen. Nézzük hát.

Amik hiányozni fognak...

1. Első helyre persze a macskám kerül, mert Agátát sajnos nem tudjuk vinni, lévén ez első pár hónapban egy barátunk szobáját fogjuk bérelni, ami nem lesz alkalmas semmilyen állatnak, plusz alig leszünk otthon. Így - fájó szívvel ugyan - de elajándékoztuk őt egy özvegy, macskaimádó néninek, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy jó dolga lesz ott a macseknak.

2. Második helyre kerül egy-két tanítványom, akik időközben a barátnőim lettek akikkel viszonylag sok időt töltöttem . Két emberről van szó, akikkel az elmúlt két és fél évben - az angol óráknak köszönhetően - szorosabb lett a kapcsolatom. Ezek a barátságok azonban az angol nélkül nem jöttek volna létre, és nagyon sokáig jobbára csak arra a heti egy órára korlátozódtak. 
Csak mostanában jutottunk el oda, hogy meghívást kaptam egy szülinapra, vagy, hogy ők is eljöttek az én grillpartimra, így sajnálom, hogy itthagyom őket, habár a kettő lányból egyiket a lakásán kívül semmi nem köt Santoshoz, a másik pedig munkát kapott északon, mintegy 2,000 kilométerre Santostól, így vele amúgy is megszakadt volna a napi kapcsolat...

3. A lakás, a társasház, és a társasházunkhoz tartozó medence, illetve a kert. Ezek így együtt a megtestesült földi paradicsom, hát persze, hogy hiányozni fognak! Beletelik majd egy kis időbe, mire hasonló lakó- és életteret fogunk tudni teremteni magunknak.

4. Coxinha, pastel, quibe (vagy kibe), büfé, steak, acai, és a sör. Minden, ami kaja és ital. Kivéve a kesudiólé és a sűrített tej...

5. A kedves és segítőkész emberek. A braziloknak is megvannak a maguk idegesítő szokásai (erről majd írok lejjebb) de a kedvességet és segítőkészséget, mint erényt, nem lehet elvenni tőlük. Olyan apró dolgokra gondolok, mint ami pl. nemrégen történt. 

Vártam a liftre, le akartam vinni a szemetet a földszinti kukába. Nyílik a liftajtó, és két mesterember áll ott, akik a fölső emeleten szereltek valamit. Az idősebb egy másodperc tört része alatt felmérte, hogy én csak a szeméttel megyek le, ezért gyorsan szólt, - még mielőtt az ajtó bezáródott volna - hogy hagyjam csak rájuk, majd kidobják a két szatyrot, úgyis a kuka mellett haladnak el. Milyen kedves, nem?

Vagy amikor az utcán parkolójegy-árusító helyet kerestünk, ezért Eclezio beugrott egy büfébe megkérdezni a csapost merre lehetne ilyet találni. Az ott ülő egyik vendég pedig hallotta és rögtön mondta, hogy ő már úgyis megy, álljunk a helyére, az a parkoló ingyenes, ne fizessünk, ha nem muszáj...Ez annyira rendes volt tőle!
Vagy amikor valaki bajban van, akkor az összefogás magától értetődő, és nem szükséges szégyellni, hogy most nem jó passzban van az ember (pl anyagilag, vagy a magánéletében), ha tudatja az emberekkel, hogy segítségre van szüksége, akkor sokan azonnal ugranak és segítenek. Nem hiába mondják, hogy míg az északi népeket az agyuk, a délieket a szívük irányítja. 

6. Ölelés és puszi. Az a típus vagyok, aki ezt szereti, és jól esik látni amikor a tanárnéni megöleli a gyereket az iskolában, vagy amikor a nővér megölel engem a kórházban. És jól esik hallani azt is, amikor amor-nak hívják egymást.

7. Brazíliát a gyerekeknek találták ki. A gyerekekhez való hozzáállásuk és törődésük, és a kedvességük tényleg bámulatos.

8. Minden, ami emberi, ami az érzelmekre hat, ami a mosolyhoz és a empátiához kapcsolódik hiányozni fog Brazíliából.

...és amik nem

1. Például a bankolás. Borzalom a köbön, pláne annak, aki az Angliában működő dolgokhoz szokott. Alig van olyan online funkció ami rendesen működne (pl még a telefonszámomat sem tudom online átírni), és ne kellene bemenni mindig mindenért abba a rohadt fiókba. Aki napi 8 órában dolgozik, annak mindenképpen érdemes a munkahelyéhez legközelebb eső bankfiókban számlát nyitni, úgyis ott fogja pár ebédszünetét eltölteni.

2. A közlekedés és az élet-halál harc a gyalogosok és az autósok között. Előzékenység, udvariasság, na, ezeket hatalmas örömmel fogom üdvözölni újra Európában.

3. Természetesen, a közbiztonság hiánya sem fog hiányozni. Az érzés, hogy már nem kell a hátam mögé néznem unos untalan, amikor az utcán sétálok. Bár megjegyzem, ezt az érzést - szerencsére - Dél-Brazíliában is megtapasztalhatja az ember, így azért annyira még sincs elveszve a világ.

4. Nem fog hiányozni a brazilok visszafogott "bulizása" sem. Bulizni ugyanis nem tudnak, főleg a nők. Ez az én személyes igényem, mivel bulizós családban nőttem fel, tehát nekem a buli egyenlő az alkohol+röhögés+hangos zene+tánc kombinációval, amit itt csak és kizárólag a férfiak részéről láttam (már ahol), a nők ebből a szempontból rettenetesen visszafogottak.

5. A kifelé való élés és a magamutogatás sem fog hiányozni. Amikor azért vannak az egekben az árak, mert az emberek minden lószart megvesznek drágán, csak, hogy mutogasság azt a pénzt és jólétet ami nincs is meg nekik. Megveszi a cipőt, ruhát, autót, lakást háromszoros áron, ezzel tarva a piaci árat jó magasan, mert a drágára mindig van kereslet. Milyen menő már, hogy ezt is, meg ezt is kifizettem hitelből, én vagyok a fasza gyerek, neked meg nincs ilyen bibibiii. Nevetséges és szánalmas is egyben, hogy olyan árakba botlik az ember mint a 70 reál (kb 7,000 Ft) 200 gr manduláért, vagy 42 reál (kb 4,000 Ft) egy kiló paprikáért mert a beszállító most éppen ennyiért adja. Az emberek meg megveszik...

6. Az előző pontból következik, hogy a piacot nem csak az infrastruktúra (pl. vonathálózat) hiánya, hanem az imént leírt magamutogatós viselkedés miatt kialakult vagy extrém drága, vagy gagyi holmik jellemzik. A választék az átlagos minőségű szuper drága vagy a megfizethető gagyi közé esik és minden, ami éppenhogy eléri az átlagos minőséget, a flancos kategóriába kerül és felháborítóan drága lesz.

7. Lehet, hogy nem kifejezetten brazil sajátosság, de az sem fog hiányozni, amikor az emberek képtelenek nemet mondani valamire. Helyette inkább vagy olyan meredek történeteket találnak ki, hogy exkuzálják magukat, hogy az még egy írónak is a becsületére válna, vagy az ignorancát választják, ami meg sokkal sértőbb, mintha hazudnának valamit, mert ez utóbbi esetben legalább mondott valamit. Kérdezek valamit üzenetben és mivel a válasz nemleges, ezután soha többet nem válaszol, semmilyen kérdésemre. Magyarul a hallgatás beleegyezést jelent, na, itt pedig pont az ellenkezőjét. Habár a kifogások gyártása sem túl udvarias, de legalább mondott valami hülyeséget...

8. A nyerészkedés és az alkudozás. Nem szeretek és nem is tudok alkudni. Nem vagyok az a típus, aki mindig mindent még egyszer át akar beszélni. Ha kitesznek egy árat az árura, akkor az az ára és én kész vagyok azt megfizetni. És ez az, amit itt nem szabad, mert a kitett árra már eleve belekalkulálnak 10-20, esetenként 50-70% (!) diszkontot!! Éppen ezért attól függően, hogy ki mennyire tud jól alkudni, van, aki többért, van aki kevesebbért viszi el ugyanazt az árut. Én ezt nem szeretem és kifejezetten stresszel az alkudozás, azt pedig felháborítónak tartom, hogy valaki csak azért fizessen többet valamiért, mert nincs akkora szája mint a másiknak. Nem fair.

9. És végül van itt még valami, amiről nem gondoltam, hogy zavarni fog, és az elején még tök boldog voltam tőle, de aztán kezdett teli lenni a hócipőm: ez pedig a folyamatos interakció az emberekkel. 
Igen, erre mondják, hogy jóból is megárt a sok. Amikor ideköltöztünk kifejezetten vonzónak találtam, hogy az ember szuper nyitottak. Hogy mindig, minden helyezetben beszélgetni akarnak. Igaz, ez nyelvtudás nélkül az elején nem annyira egyszerű, mégis tetszett ez a nyitottság. A probléma nem is ezzel van, hanem inkább azzal, hogy nem én döntöm el, mikor akarok társalogni. Mert valahogy itt mindenki mindig társalogni akar és elképesztő ideig tudják nyomni a szöveget. Eclezio néha 5-6 órát társalog telefonon ugyanazzal az emberrel, az egyik barátnőm legutóbb pedig 7 órát töltött a fodrásznál és végigdumálta az egészet. Nekem kisülne az agyam ennyi beszélgetéstől.
Emiatt néha úgy érzem, az emberek belemásznak a személyes terembe, például egy boltban (cipőbolt, állateledelbolt vagy gyógyszertár) ahol nincs annyira szükség arra, hogy az eladó folyton a nyomodban legyen. Mondok két példát. A gyógyszertárak itt drogériák is egyben, és ha nemcsak gyógyszert, hanem más terméket is szeretnék vásárolni (sampont például) akkor az eladó addig követ és veszi le az árut a polcról nekem amíg bent vagyok a boltban. Külön meg kellene kérnem, hogy innentől inkább magam válogatnék, de ilyet pedig itt nem illik mondani. Tehát választhatok: vagy bunkó leszek és megkérem az eladót, hogy hagyjon magamra vállalva ezzel a döbbent tekintetét is, vagy elfogadom, és készülök előre valami sablon szöveggel. De még ha az egyes számú eladót sikerült is leráznom, akkor ugyanezt eljátszhatom a kettes és hármas számú eladóval, vagyis mindenkivel, aki meglátja, hogy egyedül vizslatom a polcokat.
Tudom, hogy még mindig jobb az extra figyelem, mintha le se bagózna az eladó, de itt nem tartanak távolságot, és ő szinte belemászik a kosaramba. Mit belemászik! Ő tartja a kosaramat! Ugyanez a szitu egy állateledel boltban. Tudom, hogy mi kell a macskámnak, mégis el kell mesélnem az eladónak és majd ő leveszi a polcról és már viszi is a pénztárhoz. Ez kultúra, megszoksz vagy megszöksz, éppen ezért én jobban preferálom a nagyobbb szupermarketteket ahol kedvemre bóklászhatok anélkül, hogy be kéne erről számolnom a személyzetnek.

És amit már alig várok

1. Lisszabonban szeretném megteremteni majd az egyensúlyt a városi tömegközlekedés és az autózás között. Nem szeretnék még egyszer ennyire autóhoz kötve lenni, hogy anélkül még egy kenyeret sem tudjak venni, mert minden olyan messze van.

2. Éppen ezért, már alig várom, hogy a buszon vagy a villamoson ülve bámészkodjak, vagy vonattal jussak el A-ból B-be.

3. Lesznek olyan boltok ahová jó lesz újra bemenni (IKEA, Primark, Douglas, Claire's, Toys R Us) és gyümölcsök, amiket már nagyon régen ettem. Lesz tejföl és erdei gyümölcs is a tányéron.

4. Közel leszünk egy csomó nyugat-európai országhoz! Spanyolország csak egy köpésnyire lesz, de Franciaországba, Svájcba, Németországba vagy Ausztriába sem lesz nehéz eljutni.

5. Megint sétálhatok zenét hallgatva az utcán!! Nyugodtan telefonálhatok is, ha kedvem szottyan, valamint fényképezhetek kedvemre anélkül, hogy előtte végigszkennelem a szememmel a terepet. Brazília legtöbb városában sajnos nem ajánlott ezeket megtenni, az elővigyázatosság a legfőbb szempont.

Ahogy a bevezetőben írtam, most átmenetileg elbúcsúzunk Brazíliától, így a blogtól is búcsút veszek.
A továbbiakban a Trópusi lány blogot írom Portugáliából és remélem, hogy lesz bőven élményanyag ott is. Viszlát hamarosan, akkor már Lisszabonból!

(Képek forrása itt és itt)

Iporanga - egy titkos strand az Atlanti esőerdőben

Azt eddig is tudtam, hogy a tengerpartozás rendkívül fontos kikapcsolódás a brazilok számára, de hogy ezt mennyire komolyan veszik, az igazából abból derül csak ki, hogy mennyi időt hajlandóak rászánni egy-egy bícselésre. Nagyon sokat.

Az Iporanga strand egyike Guarujá község számos standjainak, ahová az emberek pihenni járnak és lazítani a são paulói dolgos hétköznapok után. Guarujá maga a Santo Amaro szigeten fekszik és mivel akár egy órán belül is el lehet oda érni akár Santosból, akár São Pauloból (a közlekedési dugókat nem számítva persze) ezért elég felkapott lett az egész partszakasz, annyira, hogy a szabadstrandokat lassan felváltották a privát kondomíniumok, vagy más szóval lakóparkok.

Ezeket a kondomíniumokat viszont nem úgy kell elképzelni, hogy több száz négyzetkilométeren át csak beépített területet és emeletes házakat látni a tengerparton, úgy mint Santosban. 

Guarujának ez a szakasza a luxus és az elegancia szimbóluma, ahol az Atlanti esőedőben megbújó milliós ingatlanok vannak. Ezeket a házakat a tulajdonosok főleg kikapcsolódásra használják, vagy kiadják méregdrágán. A kondomínium itt tehát egy több hektárnyi erdős területet takar, elég szabad teret hagyva a házak között, amelyeket kikövezett utcácskák kötnek össze. A kondomíniumhoz természetesen biztonsági-, takarító és portaszolgálat is tartozik, valamint gondnoki iroda. A személyzet egyenruhát visel és tökéletesen gondját viseli nemcsak a területnek, hanem gondoskodik a megfelelő nyugalomról is, tehát nem lehet zajongani vagy hangosan zenét hallgatni sem. 

A titkos strand, az Iporanga

Az Ipornaga strand azért kapta a titkos nevet, mert nem szabadstrand, tehát autóval (vagy gyalog) nem megközelíthető. A Serra do Guararun nevű, 2012 óta természetvédelmi területnek nyilvánított részen fekszik; a természet érintetlen szépségét úgy próbálják megóvni, hogy a strandhoz való hozzáférést egy, az Iporanga Tulajdonosok Szövetségéhez tartozó kondomínium irányítja, mely 300 otthonnak ad helyet.

A természetvédelmi törvény nemcsak a járművek számát korlátozza, hanem az erdőírtást is, ezért a területen extrém buja a növényzet, a csendnek köszönhetően pedig a helyi vadállomány is észlelhető (csapatban repülő, csivitelő papagályok például). Turisták számára a bejutás korlátozott: csak 38 autó-parkolóhely van az Iporanga beach, és 70 a São Pedro beach számára, így korán kell odaérnie annak, aki be akar jutni a kondomínium területére.

Na, de mit jelent az, hogy korán...

A fentiek ismeretében a korán itt azt jelenti, hogy nyitásra már bőven ott kell lenni, hogy bejusson az ember, ez pedig éppenséggel reggel 7 óra... Aznap tehát, amikor eldöntöttük, hogy az Iporanga strand lesz a program, az óra megint 4:30.kor csörgött (4:30-kor! Egy strandolásért! Anyám...), hogy reggel hatra kiérjünk a komphoz, egy órát vezessünk az Iporangáig és nyitásra már a kondomínium kapujában legyünk.

Sajnos mivel Eclezio öccse húsz percet késett, ezért csak a 6:20-as kompra tudtunk felszállni, a kondomínumhoz pedig 7:30-ra értünk oda,így lett a mi autónk a 61. (!!!) a sorban. Hát, erre értettem azt, hogy ha a strandolásról van szó, akkor azt a brazilok irtó komolyan veszik.

Miután beléptünk a kondóba, a portás adott egy számot, (a 61.-et), ezután pedig begurultunk a számozott parkolóba. Arról, hogy senki ne tévedjen rossz útra, kirakott táblák és számos őr gondoskodott. Ők vezényelték, ki merre haladjon az autójával

Egyetlenegy hátránya volt csak a 61. helyezésnek, hogy az a kettes számú parkolóba szólt, ami sokkal távolabbra esett a strandtól mint az egyes, így felpakolva, mint a málhás szamár kutyagoltunk vagy 15 percet dombnak fel, dombról le, egészen a homokos partig. Azért kellett annyi holmit vinnünk, mert egy éttermet leszámítva a parton nincsenek kereskedelmi egységek, tehát annyi kaját, és vizet kellett vinnünk a strandolós cuccok mellett, amennyi kitartott egy egész napra.

A korai kelésnek köszönhetően már reggel 8-kor a parton csücsültünk, jóval napfelkelte után, így az a látvány most elkerült minket. A nap a tenger felől bukkant fel, így várnom kellett pár órát a fotózással, és szerencsére később sem felhősödött be, így egész jó képek születtek. Ehhez a partszakaszhoz tartozik egy természetes forrású kis vízesés is, az alá sokan beálltak annak ellenére, hogy nagyon hideg volt a víz. Nem így az óceán vize, amely kellemesen langyos volt, és hosszan be lehetett gyalogolni a vízbe mindenki nagy örömére. 

Bevallom őszintén, annak ellenére, hogy nagyon jól éreztem magam a parton, azért délutánra már kezdett kifogyni belőlem a szufla, ugyanis a strandolás egyik hátránya, hogy nagyon kevés az árnyékos hely, én pedig nem tudom hosszú órákon keresztül süttetni magam a napon. Így nagyon örültem, amikor kora délután elkezdtünk pakolni, mert már nem tudtam hová bújjak a nap elől - a napernyő sem nyújtott már elég árnyékot, a vízbe pedig már nem kívánkoztam annyira.

Szerintem ha a brazilok szeretnek valamit akkor azt hajlamosak túltolni. Én is szeretek jókat beszélgetni, de nem 6-8 órán keresztül, folyamatosan megállás nélkül. Vagy szeretek strandolni, de nem 12 órán át. És szeretem a szülinpai partikat de nem elkölteni rá 2 havi fizetésemet... Ezért annak ellenére, hogy szuper program volt az iporangai, de azt hiszem homokos strandot tűző napsütéssel most egy ideig a hátam közepére sem kívánok...

A tengerpartozás szeretetéhez még annyit, hogy délután 4-kor, amikor elhagytuk a kondomínium területét még kábé 20 autó állt sorban bebocsátásra várva...

A luxus házakról készítettem jó pár képet - rejtett gyöngyszemek az esőerdő mélyén. Visszafelé még megálltunk Guarujában a dombtetőn panorámképeket készíteni az óceánról és a horizontról, de sajna nem kerültük el az esti csúcsforgalmat, így már sötétedett mire hazértünk.

Az Iporanga strand felé ...

A tengerpart... 

...és a vízesés

És akkor a "házikók"

Kilátás a dombtetőről 

Pontosan 10 éve történt, ...

... hogy életemben először Brazília földjére tettem a lábam. 2007. december 28-án két barátnőmmel együtt hárman felkerekedtünk, hogy elhagyjuk Európát és megtekintsük a legnagyobb dél-amerikai országot, Brazíliát. Velünk tartott későbbi férjem is, így a két itt töltött hét egy családlátogatással egybekötött kirándulás lett.

Először tehát még csak turistaként jártam itt és egy totális kultúrsokkal átszövött, szinte mindenre való rácsodálkozás jellemezte az egész utat.

Rengeteg látnivaló, folyamatos zaj, alig alvás, egzotikum és tengerpart... Két hétbe belesűrítve mindez éppen elég is volt, Brazília varázsa mégis magával ragadott és sokáig nem is eresztett.

Mivel a későbbi férjem családjánál szálltunk meg, így nem csak mi, hanem ők is az egyik döbbenetből a másikba estek: nem láttak még azelőtt európait - még élőben sem, hát még vendégként! 

Az akkori feljegyzéseimet teszem ide most, emléknek. Előre szólok, nagyon hosszú lesz!

“Santos és São Vicente, 2007. december:

1 hét telt el amióta leszálltunk São Pauloban, de annyi minden történt ami otthon több hónapra elegendő lett volna.

Az átszállással együtt 12 órás repülőút Londonból nem volt nagyon fárasztó, mivel a gép elég nagy és kényelmes volt, csak unalmas! De felkészültem ám könyvvel, pletykamagazinnal, + vetítettek egy filmet is, szóval OK volt. Erika volt a legjobb, ő a 10 órás repülőútból 9 órát aludt. Nem semmi! Mindenki irigykedett :-)

Egyébként ő van most a legszerencsétlenebb helyzetben, mert kijött rajta valami allergia, és úgy vakarózik, mint egy bolhás kutya. Plusz, teli van apró, szúnyogcsípés méretű kiütésekkel. Nem brazil sajátosság, mert a reptéren, Londonban kezdett elszaporodni rajta ez a nyavalya, és mire leszálltunk São Pauloban, már tiszta kiütés volt a nyaka meg a karja.

Úgyhogy az első este, miután lepakoltunk, irány a kórház, ahol két hatalmas adag injekciót kapott, ettől jobb lett neki átmenetileg, de a következő reggelre megint teli lett kiütésekkel, szóval most újabb adag szuri következik. Fogalmunk sincs mi lehet. Azt mondta az orvos, hogy valószínűleg ételallergia, szóval hajrá! Sok kitartást, mire kideríti, hogy melyik összetevő lehet az. Amit már tudunk: tartósítós dolgokra allergiás. Így egy csomó dolog kiesik a menüből. De a paradicsomra is! Viszont a csokitól semmi baja. Passz.

Ezzel a kis kitérővel az első este (reggel) már fél 5-kor ágyba is tudtunk kerülni...

első utunk a kórházba vezetett...

hajnalban, az ügyeleten már kezdtünk kicsit álmosak lenni...

Ezután egyébként mindannyian Eclezio szülei házában laktunk, ugyanis a lányok a szálláson csótányokat (2 db) fedeztek fel, és alig aludtak valamit a rémülettől. A házaspár rendben tartja ugyan a lakást amit kibéreltünk nekik (emeletes panel lakás) de a csótányok valószínűleg a lefolyót használják közlekedés céljából. Plusz nyitott ablakok mindenhol, akár kintről is bejöhettek a dögök. Nem is a csótány maga, hanem a mérete hozta rá a frászt a lányokra… az az igazi, 5-7 centis, jó kövér fajta csótányok voltak...:-) És ezek még repülni is tudnak!! Elég az hozzá, hogy a lakás ezután az incidens után alkalmatlannak minősült hosszú távra, főleg annak, akinek csótány fóbiája van, úgyhogy elindultunk másik szállást keresni, ami december 30.-a lévén igen merész vállalkozásnak tűnt. Csúcsszezon a tengerparton, így az eredmény előre borítékolva volt: egy árva szobát nem találtunk, úgyhogy átköltöztettük a lányokat a szülők házába néhány napra. Január másodika után ürültek csak ki a hotelek, mivel akkor ment mindenki vissza São Pauloba dolgozni, és az árak is jóval alacsonyabb voltak. Ezzel az újabb kalanddal és az egész napos lakáskeresési hajcihő után a második este (reggel) már 4 órakor ágyba is tudtunk kerulni…

 

Szilveszter napja nagyon jól telt. Lementunk Santosba a tengerpartra, ami egyszerűen gyönyörű. Hosszú, széles tengerpart, körben hegyek, nem volt tömeg, és a tengervíz olyan finom meleg, hogy egészen odavagy a gyönyörtől amikor besétálsz. Vagy 200 métert is meg lehet tenni anélkül, hogy elsüllyedne az ember mert fokozatosan mélyül, és mivel nem voltak nagy hullámok csak élvezkedtünk, főleg a londoni hideg után. Hát, meg is beszéltük Mártival, hogy majd egyszer, nyugdíjasan bizony itt fogunk lakni. Akkor ugyanis még nem jártunk São Sebastião-ban, aminél szebb helyet én még életemben nem lattam. Körben magas, csupa zöld hegyek veszik körül a tengerpartot, és Londonban ugyan hozzászokik a szemed a zöldhöz, de ez a látvány...zöld a zöldebbnél. Tengerparti pálmafák, fehér homok, hát el sem tudom itt mesélni.

De ez később volt, most még Santosnál tartottam. A szilveszter este nagyon jól telt! Tömeg volt a tengerparton, az emberek kurjongattak meg fütyültek, és három helyen volt tüzijáték. Egy hiba volt csak, hogy nem volt visszaszámlálás, és egy idő után kérdezem Mártit:

- Te, hány óra van?

- Éjfél múlt 1 perccel

- Ja, akkor énekeljük el a himnuszt!

- Jó!

Szóval négyen körbeálltunk (három lány, plusz Eclezio) és elénekeltük a magyar himnuszt a brazil közönségnek. Néhányan csak néztek, hogy milyen nótát dalolunk :-)

Amúgy nagyon furcsa érzés volt. Minden volt, csak szilveszteri hangulat nem…olyan, mintha augusztusban lenne újév, és a szemem különben is nehezen szokik hozzá, hogy Mikulás mászik a pálmafákon… Nagyon vicces.

Másnap jöttek a rokonok újévet köszönteni Eclezio szülei házába. Grill parti volt, sütöttek husit, volt bab és rizs, saláták, mint egy igazi magyar grand family. Ebből a szempontból nincs különbség a két kultúra között.

Viszont írok néhány helyi sajátosságot, amivel otthon biztosan nem talákozol, de itt teljesen természetes:

1.) Autópályán szembejövő biciklista

2.) Az autópályát motorosok is használják, úgy röpködnek az autók mellett, mint a legyek.

3.) Autópályát átlósan keresztező út. A szembejövő forgalommal kell átkelned az úttesten ahol nemcsak az autósok repesztenek hanem a motorosok is Közlekedési lámpa nincs. Muszáj használnod, különben nem tudsz hazamenni, mert kerülőút sincs. Azt hiszem akkor halálfélelmem volt. De itt ez teljesen megszokott, nem láttam virágcsokrokat  kirakva az út mentén…

4.) Egyes autók itt alkohollal működnek, és ettől más szag van a benzinkutaknál. Nem csak a tipikus benzinszag, hanem alkoholszaggal kevert benzinszag.

5.) A sarki kocsma helyén viszont sarki templom van. Falunként kb 15.

6.) A benzinkútnal ingyenes a kávé és alapból cukrosan kínálják.

7.) A STOP tábla helyett PARE feliratú táblánál kell megállni, a megállni tilos pedig egy keresztülhúzott nagy E betű.

8.) Este 10 után a piros lámpa ugyan piros lámpaként funkcionál de közbiztonsági okokból kifolyólag ezt senki sem veszi komolyan (szigorúan gyér forgalom esetén), a rendőr pedig tárgyalóképes.

9.) Azok a brazilok akik mindent összekutyulnak a tányérjukon, mert szeretnek mindenből egy kicsit szedni a tányérra - értem ez alatt bab, rizs, husi, krumpli, saláta, lasagne stb...teljesen rosszul voltak attól, hogy a husos hasét csülkös babbal ettem...Hát, az biztosan kivétel volt...Nekem viszont izlett.

10.)  A brazilokkal nem lehet durván beszélni és sürgetni sem lehet őket. Ha ideges vagy, néznek rád nagy szemekkel és megkérdezik, hogy mi a baj. Ha erre mégjobban kijössz a sodrodból, kedvesen megkérdezik, hogy kérsz-e kávét.

Helyi vadállomány:

1.) 2 db kolibri a kertben (külön, az ő számukra van kitéve cukros víz egy margaréta fomájú kolibri-itatóban, amelynek a közepén egy apró lyuk van, amibe a hosszú csőrücskéjüket bedughatják)

Egyébként itt a normál kávét is bitang édesen adják, és külön kell kérned, hogy NE tegyenek bele cukrot. Szerintem ez egy kolibri nemzet.

2.) 3 db majom egy fán Rióban. Kicsi makákókról van szó. Nem tudtuk lefényképezni őket, mert túl messze voltak és beleolvadtak a környezetükbe. Persze.

3.) 2 db mosómedve kukázott Rióban, a Krisztus szobor lábánál

Ami egyébként a kiütéseket illeti, én is teli vagyok, de ezek ilyen áttetsző kis pattanások a karomon, a kezemen, és a lábfejemen. A naptól vannak, vagyis a melegtől és a párától befülledt bőr viselkedik így. Majd elmúlik ha visszamegyünk. Eclezionak is teli van a keze, pedig ő elvileg hazai pályán mozog. 

Rio de Janeiro, 2008. január

Hát, a riói kaland tényleg kaland volt. Először is, brazil barátainknak sikerült megdönteni azt a késés rekordot, amit szerintem csak mi, kötélidegzetű emberek tudunk elviselni. Két nagybácsi – Tota és Tei játszotta ebben a főszerepet.

Tei a helyi, santosi, a másik, Tota a riói képviseletben. Amint azt az előző levélben irtam, brazil embert nem lehet sürgetni, egyik fülén be, másikon ki. És mindig megkérdezi, hogy kérsz-e kávét. Ha ideges vagy, elkezd érdeklődni, meg kérdéseket feltenni és belevisz egy olyan eszmecserébe, hogy a végén úgy tűnik, hogy MIATTAD késik az egész társaság. Ha meg durcásan csendben maradsz, hát ő is elmerül a gondolataiban és nem szól semmit. Reménytelen, nem érdemes próbálkozni.

Szóval, az eredeti terv szerint pénteken hajnali 4-kor indultunk (volna) Rióba, hogy elkerüljük a forgalmat és a nagy meleget. Többszöri érdeklődés után, hogy mikor érkezik, Tei autója délután 4-re végre begurult az udvarba, hogy akkor indulás! Jó, ez a csupan 12 órás késés nemcsak az ő hibája volt, a kocsi a szervízben volt, hogy megjavítsanak rajta valamit. Magyarázatnak legalábbis ez is elég volt.

Mielőtt Rióba indul az egyszeri turista, nem árt a helyi viszonyokról nagyon képben lenni. Először is ha lehet, ne indulj el egyedul. Másodszor, az a legjobb, ha ismersz egy helyi lakost, vagy idegenvezetővel mész. A favella magyarul nyomornegyedet jelent, külsőleg a mi cigánytelepeinknek felel meg.

Csak amíg Magyarországon ha véletlenul betévedsz egy cigánytelepre, az emberek max megbámulnak, hogy mit keresel ott, és hogy milyen kocsid van. Ezzel szemben ha Rióban betévedsz egy favellába, te fogsz bámulni, mert kb 5 percen belül se kocsid, se pénzed és örülhetsz ha életben hagynak. Sajnos ezt komolyan kell venni, mert tényleg vannak ilyen esetek. A másik, a favella terjedelme. Hihetetlen nagy kiterjedésű, egész városrésznyi is tud lenni egy-egy favella, ezért is lehet eltévedni könnyen, és a rendőrség ott gyakorlatilag nem létezik, legfeljebb korrupt formában, együttműködve a helyi drogcsászárokkal. Ez amúgy egész Rióra igaz, az útikönyv is írja, ha incidens van és oda kell adnod a pénzed, értékeidet, ne vitatkozz. Adj oda azonnal mindent. Ne tarts magaddal sok pénzt és ne vitatkozz. Másodszor már nem kérdeznek…

Ja, Rió az "Óz, a nagy varázsló" birodalma is egyben. Hogy miért? "Mindig a sárga úton." És tényleg, az úttestre dupla elválasztó vonal van felfestve. Fehér-sárga és fehér-piros. A piros a veszélyes. Az bevisz a favellába. Még táblák is jelzik, hogy mikor következik a piros vonal. Hihetetlen. Nem csoda, hogy amikor mentünk befelé Totához, a riói nagybácsihoz, Erika felsikított, hogy akkor mi most a piros úton vagyunk??? Ja, tényleg azon voltunk, és hamarosan vissza is fordultunk... Szerintem Eclezio kivételével mindenkinek volt valami rémálma Rióról. Erika és én a favellarol álmodtunk egyik éjjel, Márti pedig álmában arcba rúgott egy lányt, habár azt mondta, hogy az egy másik ügyhöz kapcsolódik...

Amikor megérkeztünk Rióba, az első utunk nem Tota házába, hanem az ő autószerelő műhelyébe vezetett. Onnan kellett volna mennünk vele együtt a házához, ami kábé fél órás autóútra volt a garázstól. (A várakozáshoz nem szokott, vagy azt utáló emberek most inkább ne is olvassanak tovább.) Ha bárkinek megfordult volna a fejében, hogy vajon a riói vendégszeretet hasonlít-e a magyaros vendégszeretetre, azt ki kell, hogy ábrándítsam.

Már este volt amikor megérkeztünk a garázshoz, ami egy szűk sötét kis utcában állt valahol a világ végén. Kiszálltunk a kocsiból, Tota barátságosan bemutatkozott, ezek után pedig – írd és mondd – még 2 órán keresztül javította azt az autót, ami éppen előtte volt. Éjszaka a világ végén mi hárman lányok nem tehettünk mást, mint 2 órát ültünk a kocsiban és vártuk, hogy Tota végre befejezze a munkáját. Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy mindeközben ő hót komótosan bájcsevegett rég nem látott öccsével (Tei) és unokaöccsével (Eclezio). Nekem úgy kábé a másfeledik óra után szűnt meg a humorérzékem és váltotta azt fel valami igen mélyről jövő düh és ingerültség. Próbáltam Eclezio tudomására hozni, hogy már bocsánat, de éhesek vagyunk és fáradtak és most tényleg, mennyit kell még várnunk, de erre egy nagyon béna mosoly volt a válasz, hogy dehát Tota tesz nekünk szívességet, hogy befogad két éjszakára és nem kell hotelt fizetnünk, tehát nincs túl sok jogunk itt méltatlankodni. Vigyázat a brazil szívességekkel, kurvára meg tudják ám szívatni az embert!!

Már nem tudom hány óra lehetett mire végre elindultunk hazafelé és Totának még akkor jutott eszébe, hogy valamit enni is kéne adnia nekünk. Elindultunk hát keresni egy pizzériát, a pizzában szerencsére mindenki kiegyezett. Sötét keskeny utcákon haladunk keresztül, nekem úgy tűnt, hogy soha nem állunk meg. De aztán mégiscsak megálltunk és akkor Tota közölte, hogy itt a pizzeria. A pizzéria, amit ő annak nevezett, egy ócska kis bádog kunyhó volt, ami egy gyéren kivilágított sikátorban állt. Biztosan valami haverjáé lehetett, és neki akart szívességet tenni azzal, hogy forgalmat generál, de ekkor én már teljesen elvesztettem a humorérzékemet és kerek perec megmondtam Eclezionak hogy én ma nem vacsorázom, megvárok mindenkit a kocsiban Tota pedig elmehet a picsába a kurva meghívásával. Ezt a magyaros hisztit valami oknál fogva Tota rendkívül mulatságosnak találta és innentől kezdve fél órán át támasztotta az autó ajtaját és próbált kedvesen meggyőzni, hogy egyek ott pizzát. Az ő, és a haver kedvéért. Hát, emberek, ha valamit nem bírok elviselni az add egy: ha olyat erőltetnek amit nem akarok és add kettő: ha nem szállnak le rólam akkor, amikor éppen ideges vagyok. Nos, Totanak sikerült röpke fél óra alatt úgy felidegesítenie, hogy a kiabálásomtól visszhangzott az utca. Eclezio és két döbbent nagybácsija végül belátták, hogy a magyar lányok ma nincsenek jó hangulatban így végül sikerült elmennünk egy másik helyre enni. Már elmúlt éjfél, mikor végre valahára megérkeztünk és elfoglaltuk a szállást Tota kétszintes házában. 

igen "vonzó" utcácska, ahol mellesleg árulnak pizzát is

Tota és Eclezio szkandereznek, háttérben Tota (egyik) lánya

 Tei figyel a háttérben

Másnap lehetett várost nézni. Ha még esetleg nem sikerült hozzászokni a brazil klímához, az szívás. Ugyanis Rió másfélszer olyan meleg és párás mint Santos. Iszonyú hőség volt. Így is maxra állítot ventilátorral alszunk, de most ez is nagyon kevés volt.

Másnap felmentunk a Krisztus szobrot és egyben Riót madártávlatból megnézni (szó szerint, mivel odafenn láttam sasokat vagy miket körözni és köztudott hogy ezek a madarak elég magasan közlekednek) ami egyébként gyönyörűszép.

Buszok vittek fel és le a szerpentinen. A kilátás is csodálatos, bár a melegtől egy kis pára ült a városon. Fent a szokásos turista tömeg, de azért nem elviselhetetlen.

Megláttuk a világörökség egy részét és örültünk hogy ide is eljutottunk.

Sőt! Mi a legnagyobb előnye, hogy helyi lakos kalauzol minket? Na, nem a megspórolt idő... Tota másnap is megdöntötte a késés rekordot mivel aznap délelőtt 10 helyett délután kettőkor sikerült végre elindulnunk megnézni a Krisztus szobrot. Hanem a másik fontos szereplője egy nyaralásnak: természetesen az árak.

Tota nagy gazember szerintem, nem csoda, hogy van pénze. Háromszor nősült, van 3 vagy 4 gyereke. Végig a lányok fenekét bámulta, biztos az enyémet is, bár Eclezio előtt modorálta magát. Szegény jelenlegi asszony. Aki amúgy szép és csinos is - szerintem.

De a Tota-féle embereknek van egy nagyon nagy előnyük: sok ismerősük van, imádnak lebratyizni mindenkivel és nagy a helyismeretük. Szóval egy ide, egy oda. Lényeg, hogy némi alkudozás után fele áron buszoztunk fel a Krisztus szoborhoz, lévén, hogy (valahonnan) ismerte a sofőrt. A másik kézenfekvő dolog, hogy minek vegyünk ajándékot brutál áron, közel a szoborhoz, ha kissé távolabb, a központi buszpályaudvaron is le tudjuk ezt bonyolitani potom áron? (Soha nem jutna eszembe buszpályaudvart keresni ilyen célból). Este még elmentunk piacozni, ez tetszett, élő zene is ment, természetesen szamba, salsa, forro (ejtsd: fohó), és egy étteremben ettünk hagyományos brazil vacsorát. 

A nagy meleg miatt estére a szokásos felhőszakadás már előre borítékolható volt. A nyári vihar itt olyan, mint Magyarországon, ha esik, hát azt rendesen teszi, mintha dézsából öntenék. A Corcovadotól hazafelé elpilledve ültünk a kocsiban, leengedett ablakokkal, mivel akkorra kicsit alábbhagyott a vihar és a levegő is frissebb volt. Lassan araszoltunk a forgalommal mikor egyszercsak derült égből villámcsapás (vagyis inkább vízcsapás), egy mellettünk elhúzó autó vagy masfél méterre felcsapta a vizet, és akkora hullámot vert, hogy a víz teljesen beterítette az egesz autót. Volt nagy sikítozás, Eclezio és Tei azon az oldalon ültek, ahol zubogott be a víz az ablakon és csukott szemmel, kapálózva keresték az ablakemelő kart, ami persze ilyenkor az istennek se esik kézre... a víz pedig csak ömlött és ömlött be az ablakon (jó nagy tócsa lehetett amibe az a fránya autos belehajtott) majd hirtelen vége lett, mi pedig csak ültünk ott, mint az ázott ürgék és nem bírtuk abbahagyni a röhögést. Istenem, mi jön még...!

A tegnapi késésnek köszönhetően a Cukorhegyre csak másnap tudtunk felmenni. Két libegő visz fel; nekem csak az első állomásra sikerült feljutnom, előjött ugyanis a tériszonyom, így inkább maradtam azon a szinten. A többiek viszont felmentek a Cukorhegy csúcsára – tejfölt csodálni. Mire felértek ugyanis, akkorra felhők gyülekeztek, és olyan sűrű köd lett, hogy a kilátás egyenlő lett a nullával. Így tehát nem vesztettem sokat és a pánikbetegség is sikeresen elkerült. Visszafelé következett a Copacabana, Rió leghíresebb strandja. A tengerpart gyönyörűszép, de sajnos gyorsan mélyül a víz, így nem lehet hosszan begyalogoni. Itt lehet érezni mekkora ereje van a hullámoknak és az áramlatnak. Nem kell sokat menni, hogy viszonylag nagy hullámokkal találkozzál, és olyan szívó ereje van a víznek, hogy egész szép kis izommunka kell, hogy az ember állva tudjon maradni a homokon. Igazak azok a hírek, hogy tíz lépésre a parttól is bele lehet fulladni a vízbe. Szóval vigyázat.

Mivel már délután volt, nem sokat ugrabugráltunk a vízben, hanem kifeküdtünk megszáradni a napra. A hőmérséklet kicsit csökkent, mivel közben megint volt egy futózápor. Tényleg nem töltöttünk ott sok időt de hát pont a felhős időnek köszönhetően mindenki úgy felégett, hogy ha akartuk se tudtuk volna elkerülni, hogy színünk legyen Brazíliában. Én most olyan vörös vagyok, mint egy rák, Eclezio bezzeg barna, nem piros. Aznap éjjel nem sokat aludtam, az biztos…

Costa Verde

Másnap hajnalban keltünk és indultunk vissza Santosba. Legalább 40-50 perc volt mire végleg elhagytuk Riót, és nem az autópályán jöttünk, hanem végig a tengerparton. Noha a 6 órás autóútból így 11 óra lett (jó kis távolság, mi? A repülőút volt ugyanennyi…) ezt senki sem bánta meg. Ezt a látványt ugyanis kár lett volna kihagyni: a csupazöld hegyekkel övezett, fehér homokos, pálmafás tengerpartot. Kész élvezet a szemnek és én imádom a zöldet. Sőt, ami a legszebb volt, a hegyeken, a zöld dzsungelből kivillanó, lezúduló mini vízesések. Három ilyet láttunk, ahogy jöttünk lefelé a kanyargós utakon.

Több kisvároson haladtunk át – kábé mintha a Balaton-parton autóznál – de a legeslegszebb São Sebastião volt. Ahogy azt Santosban tettük előzőleg, Mártival most is elhatároztuk, hogy bizony mi itt fogunk lakni nyugdíjas korunkban (Santos a második helyre szorult pillanatnyilag).

11 órát kocsikáztunk, de a látvány miatt ez nem tűnt annyira soknak. Útközben meg is álltunk egy szép és viszonylag üres tengerparti résznél fürödni egyet. Azaz csak a többiek fürödtek, én sajnos egy pálmafa alatt üldögéltem elkerülve a napot, ugyanis Rióban annyira leégtem, hogy szóba sem jöhetett a napozás vagy két napig. A fürdőzésnek megint egy zivatar vetett véget. Megint az a kiadós fajta, és hogy eljussunk az autóig anélkül, hogy csurom víz lenne mindenünk, egy helyi kedves ember kísért oda mindenkit egyenként, fölénk tartva egy kinyitott, hatalmas napernyőt. Egyébként a brazilok ritka kedves emberek ám. Folyton ugrásra készek, hogy segítsenek és nincs olyan probléma amit közösen meg ne tudnának valahogy oldani. Eclezio családja is nagyon segítőkész, akármit kérhetsz, nem gond, csak győzzed kivárni, és ha nehézség adódik, csak összedugják a fejüket vagy riadóláncot indítanak telefonon amíg találnak valakit aki biztosan tud segiteni. Nagyon szép hozzáállás az övék.

Santos

Rió után két nap pihenés következett, a lányokat visszavittük a városba és foglaltak egy hotelszobát a maradék napokra. Ez jobb megoldás volt, mint együtt lenni Eclezio szüleinek kicsi házában, továbbá Eclezionak még így is sok ismerose maradt, akiket meg kellett látogatnunk. Így a következő nap nem találkoztunk a lányokkal, mert Eclezioval rokon- és barátlátogatáson voltunk egész nap. Elmentünk Marcelinhohoz, akinek van egy tündéri rozella papagája. A madár zöld színű, lévén kislány. Bár a többiek azt mondták biztosan fiú, mert Ecleziora és Marcelinhora is rárikácsolt amikor közel mentek hozzá, nekem viszont megengedte, hogy megvakargassam a fejét. Úgyhogy kapott egy komplett papagáj svéd fejmasszást teljesen ingyen.

Evangélikus istentisztelet brazil módra

Mivel már korábban megígertuk, este elmentünk Eclezio anyukájával a templomba megnézni egy igazi brazil misét. Nem nagyon volt kedvem, úgysem értem mit szövegel a pap, bár azt tudtam, hogy ez a közösség általában többet énekel, mint hallgatja a papot. Jó. Mindegy, másfél órát kibírok. (megjegyzés: abszolút ateista családból jövök, templomot belülről kábé ötször láttam életemben – leszámítva az esküvőket és a városnézős alkalmakat – ezért a negatív felhang, illetve próbálom eltalálni a helyes kifejezéseket a mise leírására)

Elmentünk és helyet foglaltunk hátul, Eclezio anyukája pedig elöl az első sorban. Még mielőtt a mise elkezdődött, egy ember körbejárt és felírta az újonnan érkezők neveit. Ezután a pap bemutatta az újakat a többieknek. Ez csak annyi volt, hogy üdvözöljük XY-t, XY feláll, és a többiek kórusban mondják neki, hogy Isten hozott, vagy valami ilyesmi.

Éppen az egyik hívő születésnapja volt, ezert őt is felköszöntötte mindenki. Ez körülbelül olyan 20 percig tartott. Kisgyerekek hoztak be egyenként almát, szőlőt, banánt kosárban, mert mindegyik gyümölcshöz kapcsolódik valamilyen jókívanság, és egyenként átadták azokat az ünnepeltnek. Ezután kezdődött a mise és ez olyasvalamivel folytatódott amire álmomban sem gondoltam. Az előbb írtam, hogy nem sokszor voltam templomban, és azon kevés alkalmak is csak a katolikus misékre korlátozódtak.

Ezt az evangélikus misét 80%-ban tette ki a zene és énekles (gondoljunk csak a gospel-re), a pap csak nagyon keveset beszélt. De ami a zene részét illeti, hát ha azt mondom, hogy egy musical show amit a színházban adnak, az kutyafüle ehhez képest akkor nem állok távol az igazságtól. Már maga a hangerő is felért egy élő koncerhez, plusz a zenekar: dob, gitár, fuvola, szaxofon stb…tényleg az élő zene volt az egyik varázsa az egésznek.

A másik az ének. Ezek az emberek itt élnek ebben a kis faluban, mégis énekeseket megszégyenítő módon énekelnek, a kicsi lánytól a középkorú néniig. A szőr is felállt a hátamon, ahogy hallgattam őket.

Több szám volt, mindegyik temperamentumos, latinos hangzasú. Különböző csoportok vonultak fel és adtak elő egy műsort. Volt csak fiúkból álló, csak lányokból álló és vegyes kórus is. Ezután fehér és kék köpenybe, angyalkának öltözött kislányok futottak be a sorok közé és énekléssel egybekötött táncos koreográfiát adtak elő. Kecses balettmozdulatokkal mutattak be egy show-t, mert ez tényleg show volt, csak néztem. Nem csoda, hogy a templom tömve volt, ilyen helyre biztosan szívesen járnak az emberek… A helyi szociális élet, ami régen is biztos megvolt Magyarországon is… persze mostanában nem tudom hogy áll a helyzet a falvakban. Mindenestre effajta misékhez képest a katolikus mise rettenetesen lehangoló és unalmas szerintem. Nekem még külön erdekesség volt, hogy csak a zenére tudtam figyelni, mivel a szöveget nem értettem és a zene tényleg fantasztikus volt.

A mise után a templom előtt büfé várta a hívőket. Vizet, üdítőt, frissensültet (coxinha vagy kibe) kínáltak. Ilyenkor nagy társasági élet folyik; az emberek beszélgetnek még vagy 1-2 órát. Mi este nyolcra mentünk és éjfél körül értünk csak haza.

Praia, São Vicente

A következő nap kivittük Eclezio anyukáját a strandra (vagyis a tengerpartra), hát nagyon élvezte, olyan partra mentünk, ahol viszonylag nagyobb hullámok voltak. Párszor jól hátbavágta őt a hullám, de kitartott és áztatta magát vagy háromnegyed órát. Direkt a napernyő alá feküdtünk és különben is már delután volt, de majdnem sikerült megint leégnünk, úgyhogy estére megint mindenki olyan piros volt, mint a paradicsom.

São Paulo

Este elmentünk Sao Paoloba találkozni Eclezio egyik barátjával, Alexandreval, akivel régebben kollégák voltak az Embratelnél (ez a brazil Matáv). Elmentünk mindannyian forro-t (ejtsd: fohó) tancolni egy klubba. Kicsit jobb helyre számítottunk, nem volt az a nagy hangulat, így inkább elmentünk éjszakai városnézésre. Egy-két templom, üzleti negyed, Avenida Paulista stb... Így legalább elkerültük a meleget és a csúcsforgalmat...

Reggel 4-re értünk haza, másnap pedig megint csendes pihenő + baráti látogatás következett.

Eltelt a 2 hét...

Sajnos, hipp hopp, eljött a visszautazás napja és – nem nagy kedvvel - de muszáj volt pakolni. Eclezio sajnálta, hogy nem tudott mindenkivel elég időt tölteni, de ehhez még talán egy hónap is kevés lett volna.

De hogy a visszautazás ne legyen teljesen izgalommentes, arról Tei megint gondoskodott... Két autóra volt szükségünk ugyanis kijutni a reptérre a csomagok miatt. A gép délután hatkor indult, négy órától lehett becsekkolni, szóval max délután 2 órakor el kellett volna indulnunk, ha beleszamítjuk a forgalmat is.

Drága Tei, most csupán háromnegyed órát késett, és már majdnem 3 óra volt, mire el tudtunk indulni. Mindenki tűkön ült, mert ha kifogunk egy dugót, akkor a gépnek maximum integetni tudunk. (bár a brazilok mindenhonnan késnek, ez sajnos a repülőjáratokra nem mindig érvényes ugye...) Plusz, Eclezio megbeszélte néhány barátjával, hogy kijönnek a reptérre és amíg várakozunk, beszélgetnek egy kicsit. Hát, mivel ennyit késtünk persze ez a terv is kútba esett, és igaz, hogy végül találkoztunk velük, de a beszélgetés kábé öt percig tartott... És ez még nem minden. Mikor sorra kerültünk kiderült, hogy túlfoglalás van a gépen (a sorban már alig volt valaki, szerintem a becsekkolás is jóval előbb kezdődhetett) és a nő közölte, hogy ezen a gépen már nincs hely, de tudnak helyet biztositani egy masik járaton ugyanabban az időpontban vagy este 9-kor.

Mindegy, nem részletezem, nekünk mindegy volt melyik járattal megyünk, a lényeg, hogy vasárnapra érjünk vissza Londonba. Végül találtak nekünk helyet az erdeti gépen is, csak a másik probléma az volt, hogy az ülések a gép négy, különböző pontján voltak, így nem tudtuk egymás mellé ülni. Hát, nem örültem neki, viszont legalább Eclezionak sikerült megegyezni egy utassal, hogy mi ülést cseréljünk, így legalább mi ketten egymás mellé tudtunk ülni.

London, a nappali

Most már Londonban vagyunk, ezt már a felfűtött kis lakásbol írom. Kicsit furcsa volt visszajönni, olyan, mintha újra kezdődött volna a karácsony.

Nagyon jó volt Brazíliában. Az emberek kedvessége, szeretete és vidámsága kézzel fogható. Igaz, hogy a szomszéd minden nap délelőtt 10-tol estig csutkára csavarva hallgatta a magnót az udvaron, és így egyfolyában latin muzsika szólt a háttérben, a kutya folyton ugatott, a gyerekek kiabáltak, és a fülem pedig már két napja cseng, de most valahogy ez is hiányzik. Hirtelen nagy lett a csönd. Nem kopog be senki az ajtón és nem cseng folyton a telefon sem.

Akárhányszor visszamennék még oda, és tök jó, hogy ez most nem csak álom marad...”

Epilógus

Eltelt 10 év, és immár két és fél éve Brazíliában élünk. Az emberek mit sem változtak, ugyanolyan kedvesek és fárasztóak, mint amikor először jártam itt. Az ország sokkal gyönyörűbb, mint ahogy azt az ember elsőre el tudja képzelni. A távolságok európai szemmel nézve döbbenetesek, de a rengeteg megtett kilométer mindig meghozza gyümölcsét: Brazília elképesztő természeti adottságokkal rendelkezik.

A mindennapokat nemcsak a brazilok kedvessége, hanem sajnos örökös panasza, elégedetlensége és a közbiztonság hiánya is átszövi. A kérdés nem az, hogy vajon egyszer kirabolnak-e, hanem az, hogy mikor. Az élet legtöbbször a kisebb vagy nagyobb, a kevésbé vagy jobban zárt kondomínum falai közt zajlik. A tengerpart, a családi vagy baráti társaságban való grillezés és a munkás hétköznapok háromszöge tölti ki az itteni emberek mindennapjait.

Az életet egy brazíliai kisvárosban nagyságrendekkel kevesebb stresszel élik meg az emberek mint egy ugyanekkora méretű közép-kelet európai kisvárosban.

Ez egyfelől a latinos lazaságnak, másfelől a brazilok következmények nélküli társadalmi berendezkedésének köszönhető. Lehet, hogy csak én látom így, de úgy tűnik, hogy itt minden kimagyarázható, újracsinálható, megbeszélhető, nem dől össze a világ, há valami nincs kész (persze ennek is meg vannak a negatív oldalai) vagy nem jól sikerül és nem súlykolják bele az emberbe, hogy miben NEM jó. Ezen felül, itt az emberek hagynak maguknak pihenőidőt. Lehet, hogy hétfőtől péntekig rohannak és alig alszanak valamit, de péntek késő délutántól vasárnap estig csak a kikapcsolódásé a terep. Még akkor is, ha ezt az időt a kocsiban, az autópályán töltik el (ami néha tényleg őrület, én nem csinálnám, az biztos), de akkor is mennek valahová, és ki akarnak mozdulni a négy fal közül.

Mindezek ellenére mi most mégis csomagolunk, és január közepén Portugáliába, Lisszabonba költözünk. Kiváncsi vagyok, hogy ott majd milyen élmények várnak majd rám. Abban biztos vagyok, hogy az Angliában és Brazíliában eltöltött évek mindenképpen hozzájárulnak majd a portugál emberekhez való kapcsolatomhoz. Például - a korábbi évekkel ellentétben - nem fogok túlzott elvárásokat támasztani sem magammal szemben, sem pedig más emberekkel szemben. Nem várom el magamtól, hogy olyan legyek és hogy hasonlóan viselkedjek mint a helyiek. Nem várom el az emberektől, hogy barátkozzanak velem, bármennyire is jól esne és nem fogom folyton magamat hibáztatni, ha ez mégsem sikerül.

Ebből a távolságból, mint Brazília én kvázi hazamegyek a jó öreg Európába és őszintén megmondom, már alig várom!

A Hello from Santos blog hamarosan véget ér. További élményeimet Portugáliából (és talán még más országokból) a Trópusi lány blogon folytatom, és remélem, hogy lesz bőven élményanyag ott is. Viszlát hamarosan, akkor már Lisszabonból!